2017. április 17., hétfő

Kishalál, kis feltámadás


Nagyszombaton visszakísértem Anyukámat a kórusra. Ugyanabban az évben, de eléggé más megfontolások mentén maradtunk ki.  Pár év kihagyással ő most mégis járni szeretne oda újból, de nem mert egyedül visszamenni.  (Karnagy úr erre később röviden úgy reagált, hogyaszongya: jaj de hülye vagy te, Mari.) Lidérc de vagánnny pedig előzetesen nagylelkűen megígérte neki, hogy elkíséri őt egy erre alkalmas időpontban.

Nem vagyok egy gyomorfájós típus. Nálam nagyjából minden második szökőévre jut egy gyomorgörcs. Az éppen aktuális pedig szombat délutánra esett. Hatvanhat lépésnyi csigalépcső vezet föl a templomtoronyba, én pedig cikkcakkban fostam rajta véges-végig, bizonnyal így volt, drága barátaim. Aztán próbaterem, az alacsonyan  röpülő kották zónája és: De jó, hogy itt vagytok! Meséljetek magatokról! Hogy vagytok?! Karnagy Úr hitét mindig is csodáltam, de végül is neki van igaza, a nagyszombati négy fős (!!) lepkefing alt szólamba csodás utakon, személyünkben, érkezett a kivonulásig két fő (és aztán egyenesen a karzatra még további kettő; meg az olykor alt szólamba besegítő vérprofi énekes srác, hát ez maga a csoda.)

Számomra a Húsvét esszenciája a nagyszombati sötét csöndbe belebőgő orgona. Mivel a liturgia meglepően sokat változott az elmúlt 4-5 évben, hiába sasoltam a lassan elsötétülő mozaikablakokat, aztán mégis teljes meglepetésként ért a velőkig hatoló bömbölő orgonafutam. Szuper, hogy ekkor egyszerre hárman is nyújtottak papírzsepit, de ismerem én magam, ki volt bélelve a zsebem alaposan. A katarzis csillapulása után föltűnt, hogy a basszus fiúk közül egy számomra ismeretlenül új birizgálja a  fonottkalács-copfom végét, de én hirtelen nem tudtam, hogyan illik erre reagálni jól nevelt katolikus körökben.  Kislányként és ifjúként én rövid hajú voltam, most pedig lassan szokom a hosszú hajjal járó procedúrákat. (Amúgy aznap este rájöttem, kiesett a farkam bojtja fölötti díszkötöző, azt próbálta a titokzatos basszus öregfiú visszaszuszakolni  a helyére. Sajnos nem járt sikerrel. De azért nagyon rendes volt ám!)

A jelentősen megváltozott fizimiskámat a régi csapat kb. harmada ismerte föl elsőre. Karnagy Úr pedig majdnem leesett a pulpitusról, mikor rájött, mit lát az altban a jobb keze felől; nyilván a közös kottán megosztozó anya-lánya páros rémlett be neki. És onnantól nekem is integetett és nagyon örült a maga sajátos módján:)

Basszus, és most az a legnagyobb bajom, hogy régi és szilárd elhatározásom szerint nem akarok én ide visszaszivárogni. Aztán meg berémlik néhány ember könnyes szeme, amikor a semmiből megjelenünk.


-kishalál*, kis feltámadás-


***

Szombat délelőtt pedig Gerecse túrán jártunk, kibővített csapattal. (A Rendezőség idén csak és kizárólag előnevezett túrázókat fogadott (hivatalosan) a rendezvényén. Így csapatunkból 1 fő elő/benevezett (azaz én) + X fő kísérőm (a csapat sok-sok főnyi örömtúrázó tagja) járta le a távot. (Szerintem ez nem igazán szerencsés gazdasági modell, de hát lelkük rajta. Én kaptam egy bélyegzést a C-kupa füzetembe, Picit Plecsnifétisiszta Ebi pedig megkapta a túrakitűzőmet. A hosszú nyelviskolás hónapok után végre újra ráérő nagyfiam pedig az összes (egyáltalán nem bőkezű) édességellátmányaimat. A bicskei Lidlinél persze meghívtam mindenkit egy privát túraszolgáltatásra, legyen kinek-mi a szívének kedves. Ez pár kilométerrel/perccel azt követően esett, hogy az orgonakedvelő csapattag megtépte az egyes út szegélynövényzetét. Itt én pár ősz hajszállal lettem gazdagabb, és állítólag fölöttébb csúnyán kiabáltam, míg Virágszedő Túrakollegina popsin csúszva megtért egy kazalnyi virággal a karján az út több emeletnyi magas rézsűjéről, egyenesen a forgalomba.  Néha akasztják a hóhért, állítólag.)

***

Ezekhez képest a többi, az maga a családi, ünnepi idill. Négy gyönyörű ünnepi nap. Holnap azért kapaszkodni fogok az íróasztalom szélébe. De szerencsére "bent" is többnyire nagyon jó emberekkel vagyok körülvéve.

***

*Szabó Magda, nyilván



2017. április 9., vasárnap

Virágvasárnap


A tegnapi túrát lemondtam, hogy a fiamat elkísérjem valahová. Aztán péntek este elpöttyintette, hogy hálás lenne, ha távol tartanám magam a köreitől, de a kaja azért jöhet. Puszianya,  köszszépen. Tehát maradtam otthon, és egy-egy felvonás közt a büfé/ebédet biztosítottam számára.

***

Ma pedig a tanya.

Reggel szinte nem értettem, mi a bánatnak megyünk le. De lett munka rögtön, amolyan tűzoltó. Én például a kis(virágos)kertet pucoltam ki, aztán meg is locsoltam alaposan. Hiába ígértek csomó esőt az elmúlt napokra, a talaj nálunk mégis csontszáraz volt. (Kúttörvény visszavonva, f@sz@. Jó páran éhen/szomjan haltak volna miatta.)

2017. április 2., vasárnap

Budaörsi Kopárok


Nem terveztünk semmi különöset erre a vasárnapra. De pimaszul ráértünk, és gyönyörű időt jósoltak. Ráadásul be is jött.

Ezért a halvány ceruzás firkaként naptárba biggyesztett Budaörsi Kopárok túrát választottuk, amolyan beugró programként. Nem bántuk meg.

A rendezőgárda (a helyi gimnázium tanárai és diákjai) nagyon kedvesek, és igazán remek túrát szerveztek. Több szempontból is. A rajt/cél helyszínként szolgáló iskola például tele van izgalmas kerámia kisplasztikákkal; kérdésünkre a fiatalok elmondták, hogy azokat nyári szakkörökön maguk készítik, ti. akik szeretnek kerámiázni. A jelek szerint sokan vannak itt ilyenek, és nagy becsben tartják az elkészült műveket. A túra helyszíne pedig gyönyörű, a zenélő kápolna hosszú ideje egyik kedvencünk. Ezen kívül, valamikor réges-rég a messzi időkben, sokat jártam én errefelé középiskolás gyakszikra. A térkép erősen megváltozott azóta, csakis a maradó tereptárgyakhoz képest tudok beazonosítani bizonyos helyszíneket. 

Ja, egyetemistaként pedig nagyon szerelmes voltam, sokat csavarogtunk erre. Itt mindenfelé látni vélem a régi szerelmek lábnyomát, hajdanvolt cirmos macskák emlékezetét. Szép volt, rég volt. A túra első ellenőrzőpontjáról áttekintettünk Mamiék (hajdanvolt) telkére, a Törökugrató aljába. Ide jártunk a faházba ifjú egyetemistaként a kosztos cirmos cicákat etetni. Meg még ki tudja, ezen kívül mi célból.  A kert végében a Papi által ásott pöpec hűtőverem ajtajára egy reszkető kezű hatéves kisfiúkéz írta föl nagyon régen: EZT TILOS ELBONTANI. Aztán sok évvel később hatéves fiunk silabizálta reszkető hangon a feliratot. A mesék ugyebár összefonódnak. A telket aztán egyszer csak eladták, eldózerolták, és azóta kacsalábon forog a helyén emelt palota. Sic transit gloria mundi.

És azt vajon tudtátok-e, hogy a budaörsi sváb szőlész/borász gazdák minden egyes felhőszakadás után a hátukon vitték vissza a hegyoldalba a vízzel lezúdult termőföldet, sok-sok-rengeteg éven át?! Végül a XIX. század végi filoxéravész (ill. a vele járó növénypusztulás) tönkretette a terepet, de nagyon, és a hajdani szőlőtermő földek erőteljesen lepusztultak. Budaörsi Kopárok, hát ez lett belőle. (A történet egészét tekintve kissé bizarrnak tűnik a jelenkori természetvédelem élőhelykezelési igyekezete. Régen egészen biztosan nem ez volt itt, mint mostanában. Hiába az "értékes" sziklagyep társulás, melynek védelmében nemrég kivágtak pár száz fenyőt (gúlába rakva láttuk is ma nyomait.) Sziklagyep ily módon megvédve, de a Budaörsi Kopárok talaja így viszont tovább erodálódik. (Most akkor itt ki a hülye?! Volt itt sok-sok száz évvel ezelőtt egy önfenntartó fás zárótársulás. Aztán rátelepültek a szőlészek, és mindent megtettek, hogy a talaj ne erodálódjon (v.ö. gyümölcsfás-szőlős zárótársulás.) Aztán a filoxéra (és a kitelepítések) után mindez veszett a fenébe pár esztendő leforgása alatt. Kialakult egy pöpec sziklagyep, ami kétség kívül értékes ritkaság. De: melyik növénytársulási időintervallumhoz etikus visszatérni a természetvédelmi élőhelykezelés során?!!)

Emlékezős hangulatú, remek túra volt, nagyszerűen éreztük magunkat. Én szinte mindenütt csak emlékeztem, de nézzétek ezt el nekem.

***

Ezen a túrán jártunk, köszönjük az élményt. Pár fénykép:


 
 
 
 
 

2017. március 30., csütörtök

Hétközi tanyai levonulás vol.2.


Főnököm egy arany pofa. (Csillagjegyileg amúgy Bak.) Már megszokta, és egészen jól tűri, hogy én minden tavasszal megvadulok, mehetnékem van, mivel csak, avagy a kertben van sürgős dolgom. (Jó, hát ő is falusi lányka, vagy másfél száz kilométerrel arrébbról; ennek okán izgi összehasonlító beszélgetéseket szoktunk folytatni, ha éppen ráérünk. És beosztjuk egymás közt. Náluk jóval szűkebb a tenyészidő, ráadásul belvízjárta is a kertjük. Nem irigylem az ottani viszonyokért. Cserébe a szülei ott laknak a kert mellett télen-nyáron, és mindenféle állatokat is nevelnek. Óóó, azok a pöpec kis disznóvágások! kacsapucolások!! libatömések!!! ááááhhh!!!! ha nem szégyellném, önként jelentkeznék hozzá baráti/társadalmi munkára.  Ha esetleg olvas, hehe, veheti ezt ígéretnek is akár :)

Nálunk ugye jó régen nincsenek állatok.

De a tanyaszomszédunknak van ám mindenféle jószága. Néha magam sem értem, (no jó, azért kicsit azért kicsit sejtem), hogy miért is nem viszik el mindenféle vad hordák pörköltnek, de a csahos vad kutyák elegendő visszatartó erőnek tűntek számomra. Aztán ma megnéztük a hamvas kis kecskegidákat. A kihúzott villanypásztor egy harcedzett túrázó számára már messziről föltűnik. Nagyon óvatos voltam hát. Éppen ezért nagyon meglepődtem, mikor egy, a fűben sunyin elrejtőző vezetékből akkorát kaptam sejehaj, de pontosan oda, hogy majdnem vegetatív tüneteket produkáltam. (Nem ér a nevem!! Senki ne próbáljon erre kószálni!!!) A kecske pedig eközben, gidáival, védett óljába vonult. Hehe, ez nagyon vicces volt, mondhatom! (Lidérc a hátsóját masszírozza és fennhangon morog.) (Nem tudom, ki mennyire ismeri a villanypásztorokat. Ez a cucc egyáltalán nem veszélyes, ellenben nagyon oda tud sózni a legérzékenyebb helyekre. És nekem ma megint volt szerencsém egyhez. Nyaff. Még szerencse, hogy erősen gyanakodtam és a kiscsaj ekkor még arrébb volt.)

-amúgy pedig a Fontos Dolgok is jól végződtek-

-a kert pedig időszerű rendben-




2017. március 28., kedd

A kislány, aki focizik, kisautózik, és macskákkal talicskázik


Bírom a Bakokat. Bosszantani főleg.

Jelentős Szerelmeim mintegy fele Bak (volt.) A fiam apja is. Barátnőim nagy része szintén. Még az egyetemi mérőpárom is, Zsuzsó, aki olykor égnek álló hajjal, rezgő fejjel kért számon, hogyaszongya: "jó-jó, hogy csavarogtál, de akkor meséld el, hogy hol jártál, és közben miket csináltál!" (Aztán, ha meg elmondtam, vérvörösre pirult, kereszteket hányt magára, és nem hitte el.)

Bakokat Bosszantani Jó. Komoly praxisom van ebben.

Kis Keresztlányom is Bak. Egy-két hónappal ezelőtt még hangosan ordítva menekült előlem. (Tkp. ezt nagyon megértem.)

De valami történt vele az új év kezdete (és egyben második születésnapja) óta.

Ennek köszönhetően a mai, műsoron kívül beficcent tanyai napon nagyon jót cimbiztünk, megkergettük a a tanyasi macskákat (Macival ellentétben ezeknek van karmuk!!!) (és eközben kb. ötvenszer hozta oda nekem a pofikáját, hogy puszit kér rá. Hozzám, akit januárban, a szülinapján még annyira utált, hogy sírva menekült. No, de hát lehet pallérozni az ízlést is :D

 
 

2017. március 27., hétfő

Hiánypótlás


Túl személyeset ugye nem szeretnék blogolni, de a túrás szál is nagyon elsikkadt mostanában.

Ennek egyik oka, hogy ismét kezdek nagyon rákapni a futás instant gyönyörére. (Erről meg nincs mit írni, hiszen megyek csak megyek körbe-körbe és kész.) Én anno a tt-t amolyan keresztedzésként próbáltam, majd jól ott ragadtam, de: 1. Terepen nem futok, mert nagyon féltem a jobb térdem, és erre sajnos komoly okom van. 2. Egyre jobban sajnálom az időmet "hiábavalóságokra" pocsékolni, és mostanában egyre inkább annak minősítek egy sok-sok 10Xkm-es túrán való, felhólyagzott talppal való battyogást. Szigorúan a magam szempontjából, természetesen.

Ami pedig túraügyileg történt az elmúlt két hétvégén - vagány módon leszokóban vagyok a kupizmusról, tehát mindkettő kupás túra volt :D

Kincsem

Nem a filmbemutató, hanem a Szeleiek hagyományos rendezvénye.

Szóval. Régóta járok erre a túrára, de ennyire szutyok idő, mint idén, még nem volt soha. Többen reménykedtünk az indulók közül, hogy (összhangban az időjárás-jelentéssel), az esőzóna csak délután ér el bennünket (és akkor is, reményeink szerint már hazafelé), csak hát sajnos pár órát csúszott a program. Előrefelé. Ennek örömére Tápiószentmártontól a túra végéig pelerinben battyogtam, de még így is alaposan eláztam, ti. alulról fölfelé. A sztreccsfarmer remekül fölvitte a vizet az útelágazásig/végekig.  (Így aztán az autóm vezetőülésébe pelenkát terítettem, mielőtt beszálltam volna, hisz' ez nem a szomszéd néni kanapéja. Vagy mi.)

Sokan kérdik, hogy tkp. mi ebben az elázós-sarazós buliban az élvezet. Nem tudom észérvekkel megmagyarázni, engem egyszerűen csak szórakoztat. De nagyon. Olykor maga a megbotránkoztatás is, bocsi. Ha jobban belegondolok, mindez olyan, mint a Nagybetűs Első Szerelem. Szóval, hogy battyogsz a túra utolsó két kilométerén, és hirtelen eléd ficcen egy kb. 6-800 méter hosszú, térdig fölázott szántós-szikes aknazár. És a kerülő útvonal, ami szerencsére lenne, az cirka pár kilométer. De te túl lusta, és túl piszkos gondolkodású vagy a kerülőhöz, babám. Vagy mégsem?!! Tehát természetesen dagonyáztam, l. fotó, aztán igyekeztem a mély esőtócsákban frissíteni megjelenésem. Hiszen várt a remekbe szabott diós kifli, a túra védjegye. No, nem sokáig ficánkolt szegény, alaposan megéheztem..

 
 
 

Ezen a túrán jártam, köszönöm az élményt.

Gödöllő kerékpáros

Aki idén Margita kupát szeretne, annak legalább 5 túrát kell teljesítenie a gödöllői túracsapatnál. Apró gond számomra, hogy csak 4 gyalogtúra szerepel a kínálatban. Hát mit csináljak, mit csináljak?! (Bringám a tanyán, alapvetően csak környékbeli kiruccanásokra kalibrálva, de forgalmas országutakon nem szeretek tekerni, a kocsimBA pedig nem fér be a járgány, külső tartóm pedig nincs.) De aki mer, az nyer: megkérdeztem a szervezőgárdát, lehetne-e rollerrel indulni a túrán. Jópofa, kedves ez a csapat, a válasz hamar meg is érkezett: természetesen, várnak szeretettel! (Külön jófejség volt a pontőröktől, hogy az én kérésemre!!! a választékból mindig kiguberálták a leglassúbb állatot, és kérésemre!! azzal pecsételtek az igazolólapomra, így például többek között begyűjtöttem egy vízilovat és egy pingvint is. Csiga nem volt. Már rajtam kívül ti.)

No, szóval így lettem én az a Fura Néni, aki rollerrel bohóckodta végig a babatávot. (Töredelmesen bevallom, hogy szegény roli lényegesen többet utazott a hátamra csapva, mint a talpam alatt, ugyanis hamar rájöttem, hogy ez nekem gyalog/lazán kocogva is sokkal gyorsabban megy, mint gépesítve. Hálából, hogy Az A Bizonyos Kisfiú csak nagyon diszkréten, csupán 120++ decibel hangosan ordítva kérdezett rá a célban, hogy de a néni miért gyalog ment?!!! Cserébe én sem buktattam le őket, hogy ő az útvonal létező összes sarkát (ami relatíve nem kevés táv!) lekispistázta az anyukája aktív támogató közreműködésével.)

Ezen a túrán jártam, köszönöm az élményt.

2017. március 12., vasárnap

Iszkiri



Új törekvésem mostanában, hogy a "mennikék" kupás túrákat igyekszem összcsaládi kirándulással ötvözni. A mai Cartographia kupás Iszkiri menetet is így szerveztem. Megígértem a csapatnak, hogy a kötelező menetről fűzve-kötve másfél órán belül előkerülök, aztán mehetünk további dolgunkra. És így is lett. A remek szervezésű túra babatávját szószostul-pacalostul 01:27 alatt behúztam (mindig nagyon igyekszem betartani  vállalásaimat), majd a megjelölt idő után kezeimben csoki&krémes&forró ital szolgáltatással (nagyszerű, hogy volt diabetikus vásárfia is!!) megjelentem a parkolóban, ahol a csapat a helyi játszótér tesztelése után már várt rám.

 
 

(Ezen a túrán jártam, köszönöm az élményt.)

***

Aztán átautóztunk a bányászfalu temetőjébe. A virágos ott mindig különös műgonddal állít ki számunkra bizonylatot. Valamiért rendkívül nav-veszélyesnek tűnünk számára. De sebaj, mi itt mindig ráérünk:) A csúcsot egyébként idáig a csepeli Szent Imre tér virágboltja tartja, ahol egy doboznyi gyufáról is precíz műgonddal kiállított áfás számlát kaptunk, kb. 10 évvel ezelőtt. Azóta inkább oda nem megyünk. Rendkívül kínos, ha az ember lányának apehes hasonmása van. Ennél már csakis az lehet lehangolóbb, ha nagyon fura szakmában nyomul a (ritka!) névrokona. Na jó, ha a kettő együtt összejön, akár el is áshatja magát. Vagy mulathat egy nagyon jót az egészen. Mint én.

***

A temető után röpke kitérőt terveztünk a Turul-Szelim irányban. Szépen ott is ragadtunk. Medve úr fantáziáját már rögtön a hatalmas fémmadár megragadta, de mikor elvergődtünk a barlangig, ott szinte elalélt a gyönyörűségtől. Soha nem járt barlangban idáig, csupán a könyveiben olvasott sokat ilyen helyekről. (megj1.: e hónap végén lesz csak az 5 éves!!!) (megj2.: ezek után természetesen át kell dolgozni az éves túraprogramot, különös tekintettel az egynapi járóföldön belül található barlangokra.)


 
 


Vagy két órányi barlangászás-kőbányászat után végre sikerült meggyőzni a kislegényt, hogy ideje lenne ebédelni. Ebi Pajtija pedig meghívta a csapatot Bánhida meglehetősen szocreál kinézetű, ám nagyon kellemes konyhát vivő éttermébe ebédelni. Ez a programpont aztán olyan jól sikerült, hogy nagyon hosszan időztünk, és gyomorindikáltan meglehetősen elpilledtünk. A délutáni programot ezért egyöntetűen leszavaztuk. (A Piros Köves Bánya kicsit támogatottabb volt a Tó/vár/ossal szemben, de jól tettük, hogy lefújtuk a programot. A 46-os kilométerkő után nagyjából mindenki húzta a lóbőrt rajtam kívül.)

Este ki-ki bandázni vonult, mi pedig Ebivel előkészületet vettünk egy tanyás vasárnaphoz. Az meg csak úgy van, mi (vérmérsékelttől függően) jól érezzük magunkat. Van ugye de la Mancha, meg a cuccullus porcus maximus. (Szerintem mindenki rájön, ki kicsoda ebben a mesében.)


2017. február 26., vasárnap

Ébredések


Felszínre jöttek a gilisznyák. Találtam fél maréknyi szerelmes kedvű bodobácsot egy napos folton. Kosztoska megette az összes szalonnabőrt és száját nyalogatva elügetett Zöldszemű Kokszoska, a helyi macskamacsó után.

Tavasz készül itt titkon, vagy mi a csuda?!




2017. február 19., vasárnap

101n kiskutya a Velencei-hegységben


Hajnalban akkora ködben indultunk, hogy az orromig se láttam. Abban bíztam csupán, hogy vasárnap és ilyen korán ebben a misztikus időben csupán az elvetemült bolond népek indulnak neki. Számításom bejött, Sukorón zsúfolásig megtelt a parkoló. A Rendezőség túrái népszerűek. Méltán.

Ebi még küzdött az egyik fetasajtos bucival, mikor én már a nevezés forgatagába vetettem magam. Fény derült a turpisságra, hogy az utolsó kezdőbetű bőven nem a névsor végén lelhető. Ugyanis nagyon sokan az utolsó utáni pillanatban neveztek elő. A felfedezést követően meglepően gyorsan sikerült magunkat  beadminisztrálni. A lassan fogyó óriásbucira tekintettel kértem Ebi számára tíz perc előnyt Viktortól. Jó fej volt, megadta. Engem viszont Imre rajtoltatott, és nem írt rajtidőt a lapra, tehát én nyerteeemm!




Aztán a szendvics kimúlt, még visszaballagtam a kocsihoz a botokért, még szerencse, aztán lassan neki is indulhattunk. Igazából nem is lassan, mert Ebi az elején mindig erős tempót húz, egészen a nyelvem lógásáig. Aztán valamikor félúton fordulnak az erőviszonyok.

Belecsavarodtunk a ködbe. Itt jegyezném meg, sokadszor, hogy én ezt nagyon szeretem. Ma tehát alaposan kiélhettem magam. Attól azért kicsit tartottam még reggel, hogy egyáltalán semmit nem fogunk látni. A környékbeli klasszikus látképek nem is tűntek elő, bőven kárpótoltak viszont a homályba vesző sziklaalakzatok és a puha kontúros csupasz fák. Szóval látványilag is nagyon szuper és különleges túra volt a mai. Bár a kötelező "Gyapjaszsáktól a templom" kép ma valóban nem jött össze.




Továbbmentünk, tekeregtünk, csodálkoztunk - ti. a Főrendező úrra nem igazán jellemző szalagokon. Lazul az éberség, lifegnek a pántlikák, puhulnak a puritánok. Sic transit gloria mundi. Egyébként pedig tovább a sárga keresztes úton.

A túrán az is tetszett, hogy több szakaszon is volt szembejövő forgalom. Jó így összefutni a többiekkel: nahát, ő is, te is, ma szinte mindenki itt van!

Annak örömére, hogy sikerült elvergődni, fotózkodást is tartottunk, (még Ebi is engemet, a kedves túratársak olykor keverik velem, nem gondolva bele, hogy ki áll a gép melyik oldalán, a szúrós szemű piros gombóc a lidérc, hát így.)




Ja, és közben pedig szorgosan írogattuk a kódokat. A környezetvédelem jegyében többször használatos laminált lapokról. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy láttam én már ezeket a számokat máshol is. Nem most tűnik föl először Főrendező úr bogárkája, hogy különösen vonzódik a 101 pozitív egész többszöröseihez, valóban bájos jószágok ezek (ahogy a kutyák és macskák is természetesen.) Pontról pontra fogadást kötöttünk, vajon  mi lesz a következő kód, szóval jól elvoltunk. (Bár azt hozzátenném: Ebi erősen hiányolta a 2323-at a kínálatból. Csak hogy valami negatívumot is említsek a túrával kapcsolatban.)

Közben pedig azok csodák fák! A mesés köd! Elvarázsolt sziklaalakzatok!







A második kétirányú szakaszról már odafelé sejlett, hogy igazi dagonya lesz itt, ha pár száz ember végigmasírozik az úton. Már előre dörzsöltem a tenyerem. Dupla élvezet ez nekem, dagonyázni is szeretek, meg túratársnő piruettjeit is figyelni, ahogy nem lankadó lelkesedéssel próbálja kerülni az elkerülhetetlent. És aztán persze toccs!

A rossz egyébként mindig elnyeri méltó büntetését. A Pandúr-kő alá csak gatyaféken mertem lemenni az úton. (Ilyen megfontolásból váltottam egy ideje terepszínről pirosra, hátha úgy kevésbé tűnök vaddisznónak. Kivéve, ha valaki beszól közben.)








Az ingókövek zónájában összefutottunk továbbá egy hatalmas kutyafalkával is. Sajnos az egyik blöki nem bizonyult behívhatónak. Netán csak extra kalandra vágyott, és a túrakollégákkal tartott egy darabon.

Aztán meg ugye jött a sáros zóna, jól számítottam, jól szórakoztam. Néhány rettenetes kőszörnnyel is összefutottunk menet közben, volt például varangyos kősárkány, meg mohos hátú teknősbéka is. Abban hasonlítottak, hogy háromszögletű piros volt a szemük.




De minden jónak vége szakad egyszer: érezhetően Sukoró felé közelítünk ismét, már halljuk az országút zaját, bár kicsit még hullámvasutazunk a dombok között. Rövid pihenőt tartunk, félreállva az útból is, a botot is arrébb hajítva. Ismeretlen túrakolléga mégis pont mifelénk közelít. Már vonnám föl a szemöldököm, mikor leesik végre: itt kérem szépen klasszikus udvariassági kűr zajlik: túrakolléga úr ti. azért tért a jó útról le, hogy botjaimat fölvegye és a kezembe adja! (Hihetetlen amúgy, mennyire különbözik bizonyos túraesemények alaphangulata: akad, hogy egész nap sűrű hullámokban keresztülgázolnak rajtad, és olyan is, hogy ha félreállsz kicsit, utánad hozzák a dolgaidat. Az utóbbit sokkal jobban szeretem.)




Hirtelen kanyarral érkezünk be a faluba. Előbb tüneményes présházak, hamarosan palotákká váltanak, és még éppen látjuk, hogy egy öreg autóroncs a fűbe harap.

A célban sokadalom, máskor jóval tempósabban halad a sor, de most mindenféle külön díjazások átadása zajlik: kupák, érmek, apróságok, én is kérek néhány elmaradt pecsétet. A kemencében eközben lassan kisül az újabb adag kupa, nézzétek csak, milyen szépek!

***

Ezen a túrán jártunk, köszönjük az élményt!