2017. március 12., vasárnap

Iszkiri



Új törekvésem mostanában, hogy a "mennikék" kupás túrákat igyekszem összcsaládi kirándulással ötvözni. A mai Cartographia kupás Iszkiri menetet is így szerveztem. Megígértem a csapatnak, hogy a kötelező menetről fűzve-kötve másfél órán belül előkerülök, aztán mehetünk további dolgunkra. És így is lett. A remek szervezésű túra babatávját szószostul-pacalostul 01:27 alatt behúztam (mindig nagyon igyekszem betartani  vállalásaimat), majd a megjelölt idő után kezeimben csoki&krémes&forró ital szolgáltatással (nagyszerű, hogy volt diabetikus vásárfia is!!) megjelentem a parkolóban, ahol a csapat a helyi játszótér tesztelése után már várt rám.

 
 

(Ezen a túrán jártam, köszönöm az élményt.)

***

Aztán átautóztunk a bányászfalu temetőjébe. A virágos ott mindig különös műgonddal állít ki számunkra bizonylatot. Valamiért rendkívül nav-veszélyesnek tűnünk számára. De sebaj, mi itt mindig ráérünk:) A csúcsot egyébként idáig a csepeli Szent Imre tér virágboltja tartja, ahol egy doboznyi gyufáról is precíz műgonddal kiállított áfás számlát kaptunk, kb. 10 évvel ezelőtt. Azóta inkább oda nem megyünk. Rendkívül kínos, ha az ember lányának apehes hasonmása van. Ennél már csakis az lehet lehangolóbb, ha nagyon fura szakmában nyomul a (ritka!) névrokona. Na jó, ha a kettő együtt összejön, akár el is áshatja magát. Vagy mulathat egy nagyon jót az egészen. Mint én.

***

A temető után röpke kitérőt terveztünk a Turul-Szelim irányban. Szépen ott is ragadtunk. Medve úr fantáziáját már rögtön a hatalmas fémmadár megragadta, de mikor elvergődtünk a barlangig, ott szinte elalélt a gyönyörűségtől. Soha nem járt barlangban idáig, csupán a könyveiben olvasott sokat ilyen helyekről. (megj1.: e hónap végén lesz csak az 5 éves!!!) (megj2.: ezek után természetesen át kell dolgozni az éves túraprogramot, különös tekintettel az egynapi járóföldön belül található barlangokra.)


 
 


Vagy két órányi barlangászás-kőbányászat után végre sikerült meggyőzni a kislegényt, hogy ideje lenne ebédelni. Ebi Pajtija pedig meghívta a csapatot Bánhida meglehetősen szocreál kinézetű, ám nagyon kellemes konyhát vivő éttermébe ebédelni. Ez a programpont aztán olyan jól sikerült, hogy nagyon hosszan időztünk, és gyomorindikáltan meglehetősen elpilledtünk. A délutáni programot ezért egyöntetűen leszavaztuk. (A Piros Köves Bánya kicsit támogatottabb volt a Tó/vár/ossal szemben, de jól tettük, hogy lefújtuk a programot. A 46-os kilométerkő után nagyjából mindenki húzta a lóbőrt rajtam kívül.)

Este ki-ki bandázni vonult, mi pedig Ebivel előkészületet vettünk egy tanyás vasárnaphoz. Az meg csak úgy van, mi (vérmérsékelttől függően) jól érezzük magunkat. Van ugye de la Mancha, meg a cuccullus porcus maximus. (Szerintem mindenki rájön, ki kicsoda ebben a mesében.)


2017. február 26., vasárnap

Ébredések


Felszínre jöttek a gilisznyák. Találtam fél maréknyi szerelmes kedvű bodobácsot egy napos folton. Kosztoska megette az összes szalonnabőrt és száját nyalogatva elügetett Zöldszemű Kokszoska, a helyi macskamacsó után.

Tavasz készül itt titkon, vagy mi a csuda?!




2017. február 19., vasárnap

101n kiskutya a Velencei-hegységben


Hajnalban akkora ködben indultunk, hogy az orromig se láttam. Abban bíztam csupán, hogy vasárnap és ilyen korán ebben a misztikus időben csupán az elvetemült bolond népek indulnak neki. Számításom bejött, Sukorón zsúfolásig megtelt a parkoló. A Rendezőség túrái népszerűek. Méltán.

Ebi még küzdött az egyik fetasajtos bucival, mikor én már a nevezés forgatagába vetettem magam. Fény derült a turpisságra, hogy az utolsó kezdőbetű bőven nem a névsor végén lelhető. Ugyanis nagyon sokan az utolsó utáni pillanatban neveztek elő. A felfedezést követően meglepően gyorsan sikerült magunkat  beadminisztrálni. A lassan fogyó óriásbucira tekintettel kértem Ebi számára tíz perc előnyt Viktortól. Jó fej volt, megadta. Engem viszont Imre rajtoltatott, és nem írt rajtidőt a lapra, tehát én nyerteeemm!




Aztán a szendvics kimúlt, még visszaballagtam a kocsihoz a botokért, még szerencse, aztán lassan neki is indulhattunk. Igazából nem is lassan, mert Ebi az elején mindig erős tempót húz, egészen a nyelvem lógásáig. Aztán valamikor félúton fordulnak az erőviszonyok.

Belecsavarodtunk a ködbe. Itt jegyezném meg, sokadszor, hogy én ezt nagyon szeretem. Ma tehát alaposan kiélhettem magam. Attól azért kicsit tartottam még reggel, hogy egyáltalán semmit nem fogunk látni. A környékbeli klasszikus látképek nem is tűntek elő, bőven kárpótoltak viszont a homályba vesző sziklaalakzatok és a puha kontúros csupasz fák. Szóval látványilag is nagyon szuper és különleges túra volt a mai. Bár a kötelező "Gyapjaszsáktól a templom" kép ma valóban nem jött össze.




Továbbmentünk, tekeregtünk, csodálkoztunk - ti. a Főrendező úrra nem igazán jellemző szalagokon. Lazul az éberség, lifegnek a pántlikák, puhulnak a puritánok. Sic transit gloria mundi. Egyébként pedig tovább a sárga keresztes úton.

A túrán az is tetszett, hogy több szakaszon is volt szembejövő forgalom. Jó így összefutni a többiekkel: nahát, ő is, te is, ma szinte mindenki itt van!

Annak örömére, hogy sikerült elvergődni, fotózkodást is tartottunk, (még Ebi is engemet, a kedves túratársak olykor keverik velem, nem gondolva bele, hogy ki áll a gép melyik oldalán, a szúrós szemű piros gombóc a lidérc, hát így.)




Ja, és közben pedig szorgosan írogattuk a kódokat. A környezetvédelem jegyében többször használatos laminált lapokról. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy láttam én már ezeket a számokat máshol is. Nem most tűnik föl először Főrendező úr bogárkája, hogy különösen vonzódik a 101 pozitív egész többszöröseihez, valóban bájos jószágok ezek (ahogy a kutyák és macskák is természetesen.) Pontról pontra fogadást kötöttünk, vajon  mi lesz a következő kód, szóval jól elvoltunk. (Bár azt hozzátenném: Ebi erősen hiányolta a 2323-at a kínálatból. Csak hogy valami negatívumot is említsek a túrával kapcsolatban.)

Közben pedig azok csodák fák! A mesés köd! Elvarázsolt sziklaalakzatok!







A második kétirányú szakaszról már odafelé sejlett, hogy igazi dagonya lesz itt, ha pár száz ember végigmasírozik az úton. Már előre dörzsöltem a tenyerem. Dupla élvezet ez nekem, dagonyázni is szeretek, meg túratársnő piruettjeit is figyelni, ahogy nem lankadó lelkesedéssel próbálja kerülni az elkerülhetetlent. És aztán persze toccs!

A rossz egyébként mindig elnyeri méltó büntetését. A Pandúr-kő alá csak gatyaféken mertem lemenni az úton. (Ilyen megfontolásból váltottam egy ideje terepszínről pirosra, hátha úgy kevésbé tűnök vaddisznónak. Kivéve, ha valaki beszól közben.)








Az ingókövek zónájában összefutottunk továbbá egy hatalmas kutyafalkával is. Sajnos az egyik blöki nem bizonyult behívhatónak. Netán csak extra kalandra vágyott, és a túrakollégákkal tartott egy darabon.

Aztán meg ugye jött a sáros zóna, jól számítottam, jól szórakoztam. Néhány rettenetes kőszörnnyel is összefutottunk menet közben, volt például varangyos kősárkány, meg mohos hátú teknősbéka is. Abban hasonlítottak, hogy háromszögletű piros volt a szemük.




De minden jónak vége szakad egyszer: érezhetően Sukoró felé közelítünk ismét, már halljuk az országút zaját, bár kicsit még hullámvasutazunk a dombok között. Rövid pihenőt tartunk, félreállva az útból is, a botot is arrébb hajítva. Ismeretlen túrakolléga mégis pont mifelénk közelít. Már vonnám föl a szemöldököm, mikor leesik végre: itt kérem szépen klasszikus udvariassági kűr zajlik: túrakolléga úr ti. azért tért a jó útról le, hogy botjaimat fölvegye és a kezembe adja! (Hihetetlen amúgy, mennyire különbözik bizonyos túraesemények alaphangulata: akad, hogy egész nap sűrű hullámokban keresztülgázolnak rajtad, és olyan is, hogy ha félreállsz kicsit, utánad hozzák a dolgaidat. Az utóbbit sokkal jobban szeretem.)




Hirtelen kanyarral érkezünk be a faluba. Előbb tüneményes présházak, hamarosan palotákká váltanak, és még éppen látjuk, hogy egy öreg autóroncs a fűbe harap.

A célban sokadalom, máskor jóval tempósabban halad a sor, de most mindenféle külön díjazások átadása zajlik: kupák, érmek, apróságok, én is kérek néhány elmaradt pecsétet. A kemencében eközben lassan kisül az újabb adag kupa, nézzétek csak, milyen szépek!

***

Ezen a túrán jártunk, köszönjük az élményt!

2017. február 12., vasárnap

További kalandok


Aztán a kicsik lerobbantak, még szerencse is, mert amiket az éjszakai túrán elkövetett esésekről hallottam, az nagyon riasztó volt. Reggel pedig mi is valahol arrafelé mentünk volna a gyerekekkel, a beszámolók szerint tükörjégen. Hát ezt úsztuk meg.

De hová menjünk? Ne túl messze, meg jég se legyen, de érdekes? Esetleg valahová az Alföldre?

Na, és akkor elmentünk szépen a tanyára. Metszés és virágágyás-kapirgálás, ez volt a mai túraprogram:)

A varjak egyre szemtelenebbek.