2017. május 28., vasárnap

fekete/fehér/igen/nem


Vannak néha azok a blog-mélypontok, mikor az ember elsőre azt mondja: most azonnal bezár és abbahagyja. Engem ma reggel ért utol egy ilyen hullám.

Hosszan gondolkodtam: mit tegyek, hogy legyen? Én mindig is igyekeztem a pozitívumokra koncentrálni. Hogy ezekhez képest ki/hová pozicionálja magát, hát lelke rajta.

Ezen kívül, a mai nap dióhéjban: berobbant a borsó, szedtük ám ládaszám. De a lidlis zöldbab idén megint felülvetést igényelt (bár most nem volt fagy! és semmi fagyérzékeny rajta kívül ki nem purcant!!) Csapjatok agyon, ha jövőre is erre alapozom a vetésforgót.

Bár ma imitt-amott elkámpicsorodtam, az élet mégis szép.

-kis gyakorlás után jól megy már az erős emelkedőn/kézifékkel elindulás is-

-kb. ez a lényeg, a többit meg lex@rom-

2017. május 23., kedd

Kitty Genovese köztünk hal

-ha valaki esetleg nem ismeri: link1., link2.-

A jármű lassan kigördült az utolsó előtti megállóból, mire az utazóközönség összeszaladt a jobb oldali ablakoknál. Az éppen elhagyott plexi megállóban egy ember feküdt, feje alatt hatalmas vértócsa. "Ni, ennek már annyi!" rikkantotta valaki, borzongva bólogattak rá jó sokan.

A végállomáson gyakran látok rendőrjárőrt, de nem csalódtam a murphológiában: ma éppen másfelé volt dolguk, nem egyszerű környék ez. Akkor tán a segélyhívó oszlop lesz a megoldás.

Gondolkodom egy ideje, vajon mennyire megbízható egy ilyen nagyvárosi segélyhívó oszlop. Ma kipróbáltam. Első megfigyelés: a hívás első pillanatától kezdve mindenki engem figyelt, tekintve, hogy a cucc iszonyú hangos. Kevésbé elszánt támadó eleve ettől megijed. Aztán pedig: 8-10 másodpercen belül bejelentkezett a diszpécser, akinek gyorsan elmeséltem a sztorit, meg hogy küldene bár egy járőrt, mire: "Igen, már küldöm is. De átkapcsolom a mentőkhöz is. Szabad lenne még egyszer a nevét?" Ennek közlése után vagy 20-30 másodperccel (eközben továbbra is hangosan tilinkózott a közterület! 100 m-es körben megálltak az emberek) jelentkezett a mentős diszpécser. Velük az ilyen "nagyvárosi fekvő ember"-ügyekben valamivel nehezebb zöld ágra vergődni, ezt nem először tapasztalom, de végül is sikerült.

A beszélgetés közben elment pár vili, de (igazából csöppet sem) meglepődve tapasztaltam, hogy az érintett járatról vagy tucatnyian kivárták a műsor végét, és aztán együtt szálltunk föl a következő járatra.

-basszus, a 18. éves fiam késő délutánokig bent van a gimiben, egy rakás hülyeséget végighallalszik, de minimális szociál/pszichológiát, pénzügyet, jogot és állampolgári ügyintézést sem adnak elő nekik, nemhogy Kitty Genovese; hát EZ a botrány-

2017. május 20., szombat

Levirátus, helytállás, mivégre, csak


"Mikor begyüttek az oroszok, a nővéremet nyakon lűtték, mert ű azt nem akarta. Hát micsinájjunk, micsinájjunk, tán bizony mennyen az a három gyerek be a lelencbe? Hát ne. Aztán hozzámentem rögtön a meghótt nővérem urához, én még lány vótam akkor, lett is még hat gyerekünk az ű háromja mellé. Egyik meghalt még tizenkét évesen, pont mikor ez a lányom született. Nem volt egyszerű, de ember lett mindbül." Eközben rábök a Föld Sója típusú, közeli rokon asszonyra, akivel földügyekben éppen tárgyalunk. "Az anyám jól megpofozott, (meséli a helytálló lánya) mikor az első urammal bementünk a házba, de nem is a pofozás fájt, hanem ami abbamaradt. Értitek, ugye?!" (huncut mosoly) "De amúgy két gyerek után elváltunk, aztán évekig semmi, aztán újból házasodtam. Az egyik unokánknak jövő héten lesz a lagzija." Intés, párás szemű biccentés második ura (?!) felé, aki amúgy nagyon jó fej, határokon át ismert művészlélek. Nagyjából mint tűz és víz, de valahogy működik ez a házasság jó három évtizeden is túl.)

Elápolták egymás öregeit is. Az Öreg Mámi (az asszonynak az anyja) idén kilencven éves, nagyon örül a vendégeknek, gyér ősz haját igazgatja, eközben rendszeresen összenyelvel gondviselő őszlennedeégővörös leányával. A Mámi pedig rendületlenül ül a fotelben, és mesél, csak mesél, hogy a régi családi legendáinknak is fura mélysége lesz a másféle nézőpont által. De a mesék végső soron egybecsengenek. Scarlett (aki 87 lenne idén) kortársa volt Öreg Máminak, ismerték egymást, revírjük  is érintkezett valamelyest. A családtörténet vonala mégis elkanyarodott egymástól hosszú évtizedekre. Hanem most!

Hát ülünk az öreg házban, beszélgetünk, satnya bóti süteményt rágicsálunk, rá meg ütős bort isznak (a szerencsések), eközben egyre a majdnem felnőtt fiúgyerökkel egyeztetünk, (aki előrehozott érettségijét ünnepli Pesten, de Nagyi szülinapjára  persze lejön, de mikor szedjem össze a  vonatnál? meg hogy hol szerezzünk neki virágot?! ésatöbbi.)

-elképesztő időutazás-

Aztán persze volt éjfél utánig tartó szülinapi buli, hajnaltól palántázás, délelőtt meg sofőrlecke. De: új helyszínt keresünk. Nem félünk a farkastól, mégis kicsit kamiontól. (Aki tudja, merre-milyet (lehessen kormányozni tanulni!!) szeretnénk, annak ajánlatait várjuk a kiadóba. Cserébe sült szalonna/habos/süti/egyéb meghívás, puszika, stbstb. No, valaki?!)

2017. május 14., vasárnap

Palánták, sógorok, satöbbi


Nagyon el akartam ám menni a Demeterre, de túlontúl sok minden hatott ellene. Például az időjárásjelentés (ami ezúttal be is jött), meg a finoman szólva is bizonytalan logisztika (erről nincsenek pontos információim.) (És sajnos egy kedves túrakollegina a túra közben lett nagyon beteg, neki ezúton is gyors gyógyulást kívánok!!!)

De én végül kihagytam ezt a C-kupa futamot.

A tanyán ezen a szombaton Öcsisógor vállalt be első fűnyírást - de erősítésként meghívta SGR-t is. Ezzel kapcsolatban, bár voltak bizonyos prekoncepcióim, de egészen gigám aljáig visszanyomtam. Sajnos bejött minden. Én nyilván egy boszorkány vagyok.

-SGR pajti (Oszi férje) olyasféle jóbarát, akire bármikor, bármely helyzetben rá merném bízni hátamat, ti. hogy fedezi majd, ha ezt kell, és ebben 100% biztos lehetek. SGR amolyan Bátyus(Sógor) számomra, de erről már volt szó régebben-

Nem kissé kínos ügy, hogy az ÖS által nagyvonalúan bevállalt etapot (műsoron kívüli ott alvással) végül SGR teljesítette, (elképesztően precízen, lenyűgözően nagyvonalúan), aztán/közben mi vasárnap hajnalban palántáztunk ezerrel.

A hétvége nagyjából erről szólt (+ még hogy fiacskámat újból visszaédesgettem a lent alváshoz, ehhez egy világvégi betonút köllött, és valami olyan, amit SGR utóbb "járművezetés tiltott átengedése" alakzatként aposztrofált, (rögtön azután, hogy megjegyezte: tökéletesen megért, és majd ő is s.k. fogja tanítani a gyerekeit.)

2017. május 7., vasárnap

Tápió-menti Zöld


LiPi barátunk még a szokásos szelei szilveszteri túrán bejelentette, hogy végre elkészült a Tápió-menti Zöld turistaút felújításával/kiegészítésével. Ezt azon frissiben meg is ünnepeltük, valamint ígéretet kaptunk, hogy az új útvonalra majd komponál egy jó kis teljesítménytúrát. Ennek volt ma napja.

Egész héten tanakodtam, vajon melyik távon induljak: a kicsin vagy a hosszún? Lefordítva dilemmát: vajon esni fog? (A középtáv föl sem merült a gondolataimban, mert abba beleesett egy teljes Tápióbicske-Nagykáta országúti gyalogos szakasz. Szerintem ez a pár kilométer dobogós helyen van az országutak baleseti statisztikáiban, tele is van végig síremlékekkel. Egy túrán láttam is, hogy egy száguldó autó érinti az egyik futó túrakollégát, de szerencsére nem sodorta el. Aztán együtt morogtunk még egy sort, és hánytuk magunkra a kereszteket - az árokban. No, szóval ezért nem a középtáv.)

Aztán vasárnap reggel esett az eső, mintha csak dézsából öntenék. Ebi vihogott, és közölte, amint elmentem, ő jó alaposan és finom szárazon megreggelizik a gyerekekkel, nekem meg jó utat. A kocsiig jól összevizeztem az egyes számú esőkabátomat, ki is teregettem száradni a hátsó ülésre. Vecsés és Monor közt olyan felhőszakadásba keveredtem, hogy az ablaktörlő max. fokozaton is alig bírt el a vízzel. Aztán a bájos kis dombcsücskök közt kanyarogva találkoztam a köddel, eső után lélegzett a föld, amit én alapvetően nagyon szeretek. De így, hogy a nagykátai sportrendezvényre igyekeztek a kerékpáros sporttársak, s csak némelyik volt tarka és kivilágítva, azért kicsit szívtam a fogamat. A klasszik Tápióbicske-Nagykáta szakasz előtt, nyeregig érő ködben állt, fölküldtem egy fohászt.




A nagykátai tájház munkatársa egy külön kedves ajándékkal várt: ingyenes parkolásra jogosító kártyákat osztogatott a teljesítménytúrára érkezőknek. Maga az ötlet is kedves, és hogy mindezt zuhogó esőben tette, az már szinte elképesztő jófejségre vall.

Hamar elintéztem az adminisztrációt, kicsit beszélgettem is az ismerős csapattagokkal. De egyszer csak-csak ki kellett lépni. Akkor kell menni amikor jól esik!

Az eredeti kiíráshoz képest fordított volt az útvonalbejárás. Előbb betocsogtam a városba, mindezt elképesztően jó útjelzések mentén, hiába féltem a tévelygéstől. Az első ellenőrzőpont egy ház erkélye alatt ücsörgött, kicsit védve azért az esőtől, de ilyen vacak időben a legnagyobb hősök a pontőrök! Kicsit beszélgettem velük, s mivel még mindig nem hittem el, hogy ilyen jó jelzés lehet, kérdeztem, merre visz az út. A jelzés amúgy végig nagyon jó volt, de azért részletesen elmesélték. A történet ott kezdett kicsit érdekessé válni, mikor azt mesélték, hogy a romos X-tanya mellett majd ez és ez. Állam lesett, eléggé látszott is, hát csak tessék megnézni a menetlevélen a nevemet (X). Jé, hát akkor talán rokona lenne Imre bácsinak? de hát tudja kedveském, már meghalt szegény. Ennek kapcsán hosszan beszélgettünk a környék és az itt élők történetéről, nagyon szeretem az ilyen spontán helytörténeti előadásokat. Hiába csurgott rólam patakokban a víz, sokáig elidőztem.

Az az út (tudja kedveském, jó hosszú!) végül kivezetett a faluból, minden úgy volt, ahogy csak mondták. És ráadásul szépen ki volt jelezve is.




Májusi eső aranyat ér. Szépen zöldellnek a gabonatáblák. Szeretem a zöldet, szeretek a pusztában sétálni. Köpönyegem nyiki-nyikk, az eső pedig sűrűn kopog rajta. Aztán valahol a homoki erdő szélén végre eláll.

Már a második ellenőrzőpontnál járok. A hölgyekkel reggel még a rajtban beszélgettem, és már itt is vannak! (Mégiscsak jó autó az, ha bírja ezt a vastag homokot.) Megint beszélgetünk kicsit, csokival kínálnak, aztán innentől kezdve a híres szelelila szalagok nyomán megyek tovább. A szívemcsücske bicskei országút felé.

A pusztából kifelé a tanyák sűrűsödnek. Mondhatnánk, tanyafölde, dögunalom, de aki szereti, annak egyáltalán nem. Az egyik portán például egy fűbe harapó öreg buszt figyelhetek meg, a gazda is alaposan szemmel tart, beköszönök, erre elmeséli, honnan-mikor kommunizálta el, és hogy nagyon bevált mint mobilműhely. Bár ahogy látom, már annyira nem mobil, alja jó fél méterrel a talajszint alatt. Pár telekkel arrébb egy (eredetileg) kúriának is beillő, nagyon szép arányú házat figyelek meg. Látványos, hogy már senki nem lakja, a ház lassan az enyészeté. Pedig micsoda tágas, arányos, és még a földje is nagy. Kár érte.




A következő házra messziről fölfigyelek, már hogyisne tenném, hangosan csaholva gurul elém egy egész kutyafalka, köthetem föl a fehérneműt. (Anyakoca, darázscsapat, kutyafalka, egyéb veszélyes horda, nagyjából ezektől tartok kicsit csavargásaim során. Vaddisznóval a fiam futott össze a debreceni Nagyerdőn fényes nappal, a többiekhez is volt szerencsém, a legutolsót is többnyire sikerül elkerülnöm, végső soron kidumálni magam.)

-eddig volt leginkább szürreális élményem az, mikor az erdő mélyéről egy falu felé ballagva, belefutottam egy elmeszociális otthon unatkozó lakóiba. Egy pléhkrisztus körül ácsorogtak, bambán vigyorogtak, üdvözült képpel szívták a cigit. Elfussak? sikítsak? Terepen és egyáltalán, minden helyzetben add meg a tiszteletet! tanította egy szociológia prof a mérnöktanár évfolyamunknak, sokszor visszaemlékszem tanácsaira. Na, és akkor széles mosoly, Szép jó napot kívánok!, peckes masír kifelé a veszélyzónából, az ápoltak meséinek pedig szerintem azóta sem hisznek elmeorvosaik-

Na, de itt most egy rakás gulincos kutya közeleg, hogy a fene enné meg az egészet. LiPi általában végig szokta járni az utakat, megkéri a kutyásokat, hogy a túra idejére zárják el a jószágokat. De ezek most felém futnak, markolom, khm, a zsebem, melyik vajon a falkavezér?! Eddig jutok el gondolatban, mikor fütty száll az út fölött, hejazanyátokerrearramindenit, jöttök vissza azonnal! A kutyák még vagy három métert körmön csúsznak a porban, driftel az összes, aztán már porzik is mögöttük az út. Jó napot kívánok! kiáltok be, mire a gazda kijön a kapuba, és mosolyogva meséli, hogy megígérte, ügyel majd a dögökre, de amúgy se ették volna meg magát, csak a pofájuk nagy (sic!) No, akkor föl vagyok lélegezve. Kicsivel arrébb már vigyorogni is tudok. Csak az adrenalin zsibong még bennem egy darabig. Ez pont jó, mert lassan az országútnál járok. Ideje felkészülni más veszélyekre. Előhalászom a kukásmellényt, egyik oldalon lecsatolom táskám karabinerét, és a mellényt kötényként magam elé rittyentem. Nagykáta széléig nagyjából egy kilométer (két út menti síremlék) a táv, (onnan majd lesz a túloldalon kerékpárút. Alaposan kilépek, így 8 percen belül elhagyom a céllövölde területét.




Aztán már csak be kell sétálni a célba, ahol szerencsére személyesen is meg tudom köszönni LiPinek a remek jelzést és túrát - de ő, mint mindig, szerényen rögtön továbbítja is a stábnak a köszönetet.

Szép volt, jó volt, reméljük lesz még. Kicsivel jobb időt adhatnának legközelebb az égiek.


***


Ezen a túrán jártam, köszönöm az élményt!

2017. május 6., szombat

Bátorságpróba


Mondhatnám úgy, hogy ezt én még a kezdés előtt elbuktam. De néha veszíteni is tudni kell.

Ebi, Medve Úr, a Copfos Kertészlány, meg a Lidérc jó előre bejelentkezett egy szimpatikusnak tűnő éjszakai túrára. Az ilyesmi, túl a lényegén, mindig nagy móka, mert az unokatesók nagyon szeretnek együtt éjszakai bulizni, bár Ebinek olykor nagyon rezeg a feje.  (De ma valami miatt ez kimaradt.) Lidérc meg minden lehetséges alkalommal nemes bosszút vesz amiatt, hogy Oszkár megtanította kicsi fiát a böfögő ábécére. A sorscsapásokat emelt fővel köll viselni, mindig mondom. Állítólag Oszi is így gondolja, legalábbis kislánya ezt meséli  mindig a legnagyobb móka (és a Lidérc-féle rosszalkodós tanítások) kellős közepén. (Nem, én ebben a tudományban nem vagyok jártas, ellenben másban nagyon is, de hiába biztatom a kislányt, kérné bár meg az édesanyját, hogy tanítsa meg a büfire. Mert ő valami miatt nem hajlandó rá. Bezzeg a fiamat!) Mindez persze mellékszál, hehe.

Ami lényeges: a péntek esti cudar vihar utáni verőfényes szombat délelőttön fölmerült a remény, hogy talán mégis elmehetnénk túrázni. Szombaton késő délelőttől figyeltem a meteorológiai radartérképet, és egyre aggasztóbbnak tűnt számomra a helyzet. Összeállt egy felhőzóna kb. a Tisza vonalában, és onnan lassan nyugatra mozgott. Kialakult egy nagy gomolyag a Bakony/Gerecse zónában, és kelet felé áramlott. Ezek között pedig volt a túránk helyszíne.

A saját fiammal talán nekiindultam volna, de tesóék gyerekeit nem akartam veszélyeztetni. Szerencsére indulás előtt még jött SóGoRilla, aki, ha nem is túravezetői-, hanem egyéb terepszakértői szempontokat mérlegelve döntéstámogatott: akció lefújva, visszavonulás. Aki ismer, tudja jól: nem vagyok egy döntésképtelen típus. Most mégis hosszan vacilláltam az előnyök/hátrányok listán, mert szerettem volna egy jó bulit az ovisoknak. (Kicsivel indulás után aztán hívást kaptunk MaciTesótól is, (akit, bár szava járása szerint csak egy jámbor szobamedve, de mégis régi szakmai ismeretség fűzi SGR-hez.) Nos, ő a maga nagyon diplomatikus módján érdeklődött: "Merre jártok éppen? És hogy vagytok, jó az idő?!" Jelentjük, a Budai-hegység vonalától már visszavonultunk, és ez idő tájt hadainkkal a Pesti-síkságon nyomulunk előre. "Hú, ezt igazán nagyon jól teszitek."

De még milyen jól!

Ebi kicsit tartott attól, hogy így nem lesz igazán jó sötét az éjszakai túra (ha már azt ígértük a gyerekeknek), de kértem, hogy emlékezzen rá: az erdőben tavaly is elég sűrű volt a sötétség, és még a parkolózárásig is visszaértünk. (Lévén, hogy ilyenkor egy kereskedelmi egység éjszakára zárt parkolójában szoktuk letenni a kocsit.)

És aztán elindulunk befelé a Sűrű Sötét Erdőbe.

Medve Úr hamar járatlan ösvényre terelte a csapatot. Ebben lehetett némi szerepe a fura fehér lepellel fedett fáknak is. Közelebb menve megmutattam neki a hálóban nyüzsgő és rágcsáló ezernyi apró hernyót, ami nagyon tetszett neki. Innentől kezdve hosszan követtük a hernyóösvényt. "Fujj!" foglalta össze véleményét a Copfos,  és: "Nézzétek csak, milyen szépen tudok balettozni!" És tényleg nagyon ügyes volt! Rebbenő szépségét talán csak valami fehér csipkeszoknya emelhetné ki jobban, nézzünk csak körül gyorsan, találunk-e valami ilyen anyagot! "Lidérc, ez már tényleg nagyon fúúújjj!" közölte az ifjú táncosnő, és ezen az estén először bemutatott egy igazi 10+++ pontos koloratúrszoprán halálsikolyt. (Tudjátok, amitől megfagy a vér az erekben, összetörik a finom üvegholmi a vitrinben, és rátok küldenek valami felderítő egységet.) Kicsit lapultunk is utána, de szerencsére nem történt semmi baj.

A Csapatból valaki eltűnődött, vajon eltévedünk-e, meg hogy vajon van-e nálam tájoló. (Na, vajon?!) Akár így, akár úgy, én jól tájékozódom 100 hektáros városi kiserdőben: például sikerült bejósolnom az erdei sportpálya csücskének közeledtét is, ahol végül kibukkantunk. Copfos és Medve Úr itt a két kapu közti ingafutással pihentette a nagyérdeműt (akik, mi, egy füves buckára települve üldögéltünk), egészen addig, míg meg nem érkeztek az Éjszakai Kutyások. Erős túlerőben voltak, és nagyon nem józanok, és két adag közt egy-egy véreb apportírozásában kerestek s találtak szórakozást. Nem akartuk, hogy apportfának nézzék a gyerekeket, tehát továbbálltunk.

A Sűrű Erdő Sötétje felé, mely már lassan növekedett.

Azt még nem említettem, hogy az est egyik-másik fénypontjaként néhány zseblámpát hoztunk a dedeknek. Nem volt közük két egyforma, tehát kódolva volt, hogy hosszan elszórakoztatják egymást a tulajdonjogi vitákkal. (Ha a felnőttek jól pozicionálják magukat, ez jó félórányi édes semmittevést jelent nekik a partvonalon.) "Hú milyen jót futottam előled! És aki fut, az jjóó büdös lesz! Gyere, adj egy puszit!" - dörmögte Medve Úr, erre persze fölzengett a sikoly: "de Apa még ennél büdösebb szokott lenni karateedzés után!!" Lidércvihogás, és egy ponton beszáll a nótába egy fölöttébb zaklatott kakukkmadár. A Lidérc erre beénekel, majd pár próbálkozás után hosszasan nagyon élethű és idegesítő "kakukk! kakukk!" trillákkal hergeli a madarat (valamint az egész túranépet is.) Néha megrebben egy-egy fa a fejünk fölött, vajon mi pottyant le? és senki sem hisz nekem, hogy barna és fehéren kívül még bizony van rózsaszínű szeretetcsomag is. (Gazdája nem erdei madár. Ebiéknél nem, de a mi utcánkban honos, sokat kell a kocsit sikálnom miatta, így tehát elsőre szarkára tippelek, de majd egyszer jól kifigyelem.)

"Fúújj, Lidérc!" zendül fel megint a koloratúrszoprán, de ezúttal tulajdonosa elkövette azt a baklövést, hogy kifigurázta becses nevemet. Én is voltam óvodás, már az akkori törpéknek is izgi volt a nevem, tehát harcedzett vagyok. Pár kör szájkarate után Copfos új nevet könyvelhetett be magának. Nekem tetszett. Neki nem annyira. Hehe.

A Erdő Sűrű Sötét Csöndjét olykor üvegrepesztő sikoltások, kakukkpárbaj, medvedörmögések szentségtelenítették meg. Zúg az éji bogár, közelebb érve rendre kiderül: ez is csak egy futószörny, míg jóval nagyobb csendben sokkal ijesztőbb kutyák tünedeznek fel. A felnőttek ilyenkor gyorsan alakzatba álltak, míg a kutyatulaj sértődötten dünnyögött: hát ezt most miért? nem bánt! Jó, akkor mi se.

A fordulópont az erdei tornapálya gerendája volt. Addig csak mentünk befelé az erdőbe, ott pedig szűkÖlő ingajáratban megtekintettünk néhány balettprodukciót (Copfostól), egy lámpás növénytani vizsgálatot (Medve Úrtól), pár komoly bunyót (kettejüktől), néhány rendőrlámpás szellemszelfit (Copfostól és Lidérctől - aki újabban szintén copfos, de készséggel elismeri, hogy az övé kisebb. DE! Más szempontból sokkal nagyobb, lett is ennek folyománya még az este, majd visszautalok rá.)

Míg lezajlottak a csörték a gerendás pihenőben, jó alaposan ránk esteledett. Olyan jó bársonyosan fekete lett köröttünk minden. Mindig meglep, ha valaki ettől ijedezik. Jó, legyünk korrektek: én is sokakat meglepek, mikor hideglelést kapok 4-5 métert meghaladó magaslatoktól. (Te is más vagy, te sem vagy más.)

No, és innentől fogva gyorsított eljárásban kerestük a Sűrű Sötét Erdő Szélét. Egyes széphangúak rettegtek, és folyton a szembejövőket kérdezgették: "Biztosan kitalálunk innét?!", meg hogy: "Többet nem jövök ide!! hüpp hüpp" Míg egy elgondolkozó hang meg nem szólalt, hogy legközelebb ide egy tábortüzes esti túra néz ki, szalonnasütéssel, egészen biztosan ki akarod hagyni?! "Ja, talán azt mégsem. Én nem is félek!"

Akkor jó.

(Persze közben a Csapat erősen önkorlátozta magát, például sorra visszanyelte a Tele Holdról és a Vén Farkasról szóló sztoríkat, hogy aztán a Sorompónál végül pont Rettenetes Copfos Rettegő Barátunk hozza rötyögve szóba. Hogy akkor hát mégis lehet sztorizni?!! Hajrá!!! és egy hernyójárta szellemszoknyás fánál alapos fényképezést rendeztünk. Koloratúrszoprán visítás, fölhallik az égig.)

De ez már a Rettenetes Körforgalom, (zebra nélkül), ahol a forgalom mindig tempós és pimasz. Úgy tűnik, a határozott zseblámpás körözés minden kutyaütőt lassításra késztet. Vajon miért?!! Míg a parkolóig bandukolunk, ezen gondolkodunk kicsit.

A hazaút onnantól pár kilométer. Jellemző, hogy mindenki  bőséges vacsoraasztalt vizionált. Hazaérve az álmodozást tettekre váltottuk. Aztán az aprónépet elküldtük fürdeni. Nem volt könnyű. Medve Úr közölte: ő 30 kiló, úgyse bírok vele. És te, Lidérc? Mire Lidérc, fapofával: ő pedig 185 kg. Tehát hány Medve Úr fér belém?! Harmincasával haladva kiszámoltuk. Megszeppenés. Fordulás a másik vihogóhoz: És te hány kiló vagy, Copfos? Számoljunk! (Kevésbé jártasak úgy gondolnák, hogy ettől aztán teljes visszavonulót fújtak a dedek. Hát nem. De az igazán harcedzett felnőttek holmi mondókákat is ismernek, és szükség esetén összekapargatják elméjük mélyrétegeiből.)

Míg Ebi megfürdött, a dedek a közös ágyban lejátszották a II. vh. jelentősebb csatáit. Ezalatt a Lidérc, bár utálja a zajt, ellenben nagyon szeret aludni, csak vigyorgott. Nagyfőnök csatakos, és komolyan rezgő fejjel került elő (ekkor volt 23:10), és én is elvonultam fürdeni.  5 percen belül végeztem, majd az előszobában megágyazott matracomra rogytam, és a visító gyereksereget túlbömbölve rákezdtem a varázsigére:

"Mátyás király Gömörben.."

További 5 perc múlva, tehát másnap reggel fél hatkor zuhogó esőre ébredtem, mert fölhúztam az órát LiPi túrája miatt.  De ez már egy másik történet.

***

Vezetői összefoglaló: Ma este kicsit kisétáltunk a Halmi-erdőbe. Jól éreztük magunkat. Eső, zivatar nem volt körzetben éjfélig.

 


 


2017. május 5., péntek

82%

:))))))))))))))))))))))))))) és még: :)))))))))))))))

Lefagyott a szerver pár órára, de azért csak kivártuk!

Visszatérve a múltkori titokzatos programhoz. Ez annak a bizonyos 2,5 éve nulláról tanult 3. számú nyelvének* nyelvvizsga eredménye (átlagosan 82%), melyre haveri nyomásra a legeslegutolsó pótjelentkezési nap utolsó órájában bejelentkezett a gyerek, lesz, ami lesz.

Na, és ez lett a vége.

***

* Német, és a családi legendárium miatt erős motivációja volt hozzá. Ugyanezen okoknál fogva pár generáció óta senki nem beszél nálunk a családban németül. Vagy legalábbis erősen titkolja.

** Ugyanez a gyerek több mint 3,5 éves koráig egyáltalán nem beszélt. Max. 10 szót, csakis a legfontosabbakat: pl. makka, maocskaviják (napocskavirág=napraforgó.) Óvodapedagógusok és egyéb szakemberek szerint: "anyuka, ez a gyerek speciális nevelési igényű."

Ja. Speciálisan oroszlán módon ki kellett állni érte. De nagyon. 3 év 8 hónapos korában egyébként azonnal bővített mondatokban elkezdett beszélni. Éppen a vécén trónoltam, mikor rájöttem, hogy valakivel magvas gondolatokkal konzultálok az élet nagy kérdéseiről. Mivel más nem volt otthon rajtunk kívül, (mert amúgy is ez volt az összlétszám), aránylag hamar kiderült, hogy ez az eddig nembeszélő fiam. Viszonylag hamar azt is kifejtette, hogy 1 év 10 hónaposan a babakocsiban ülve mennyire drukkolt annak, hogy ne a magasfényű barna, hanem a szürke greslapot vegyem meg a szobájába lakásfelújításkor. (Mi szavak nélkül is tudtunk kommunikálni. Természetesen az utóbbit választottam.) De azért lejön valamennyire, hogy a gondolkodásának komplexitása mennyire nem függött össze aktuális beszédkészségével?!!!

***

Ja, azt említettem, hogy: :))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))

trallalalallala. ügyes-okos nagyfiam van, nagyon büszke vagyok rá : )))))))))))))))))

2017. május 1., hétfő

Énekszó és tánc köszöntse

"Menni fog ez, kislány", biztatott 17 évvel és egypár nappal ezelőtt a kettesklinika dédapám-korú öreg főigazgató dokibácsija, rá nem lehetett ezért haragudni, és ezzel rámondta az áment a szülésindításra. Aztán még hosszasan ültem a bíbor naplementében a kórterem erkélyén, meg próbáltam szokni a gondolatot,  hogy akárhogyan is, de másnap ilyenkorra lesz egy fiam.

A május elsejei hosszú hétvége azóta mindig róla szól.

-hátha valaki nem ismeri-


2017. április 23., vasárnap

Narcissus poeticus gyorsjelentés


Van végre fehér nárciszunk a kertben! Kislányként, réges-régen, szabad bejárásom volt a szomszéd tanya kertjébe, Mariska néni nárciszai közé. Szedhettem, amíg csak a kezembe fért, mégis maradt még utánam rengeteg. Csodálatos emlékem ez, egy nagyon komoly adalék ahhoz, miért is választottam első szakmámként a kertészetet. De mára egyetlen tő sem maradt a régi kertben. Újból kellett hát kezdeni a virágkeresési hadműveletet.

***

Közbevetőleg 1.: Kis életünkben itt látszik meg leinkább a génmanipuláció hatása: bár kapható a szakboltokban ezer meg egy holland nárciszhibrid, de az a költőien szép kis vacak N. poeticus nem. Mert nem, és csak, és pont.

Közbevetőleg 2.:  Bementünk szombaton egy eléggé híres kertészeti szakboltba, tán lenne elfekvőben egy-két tő konténeres fehér nárciszuk?! Hát, az nincs. A kertész szakeladó pedig azzal indokolta, hogy ti. "a nárciszok már jó egy-két hete levirágoztak, bizonyára tetszenek tudni." Hát nem, nem és nem, mi ezt nem tetszünk tudni. (Klasszikus dísznövényesek számára evidencia, hogy a fehér nárcisz a többiek után jó két-három héttel virágzik, (tehát éppen most!), de ifjú eladó barátunk számára már csakis a túlművelt hibridek léteznek.)

Közbevetőleg 3.: Az egyik fővárosi Lidli pénztárában barátkoztam össze egy sráccal, aki teli képű vigyorral reagált az általam vásárolt zöldbab-vetőmagra. Némi puhatolózó szakmai beszélgetés után kiderült, hogy elsődlegesen ő is agrármérnök, de hát.. És aztán a bolt nyújtotta keretek közt megvitattuk a német kertészeti vetőmagok előnyeit-hátrányait. Fura és siralmas, hogy erre egy német tulajú élelmiszerbolt kasszájában jóval értelmesebb partnert találtam, mint egy hazai kertészeti szakboltban.

Közbevetőleg 4.: Ja, és sír a lelkem. Mi még ezt az agrár-dolgot elég komolyan gondoltuk annak idején. Aztán egyesek büfészakot csináltak ebből is.

Közbevetőleg 5., és vissza a költői szépségű fehérekhez: Galgahévíz és Hévízgyörk mesés, hosszan elnyúló előkertjeiben éppen teljes virágzásban voltak a vágyott poétikuszok, de egyszerűen nem volt pofám sehova becsöngetni, hogy pusziért vs. X összegért megvesztegessem a háziakat egy kis szaporítóanyagért.

Közbevetőleg 6.: Miszter Eksz, középiskolánk nagy hatású szaktanára szerint a jó kertész rendkívül érdeklődő, és ezzel összefüggésben elszántan (dendro)kleptomán típus (Eksz.t.ú faiskolában (volt? van?) érdekelt, de szerintem a szókapcsolatba behelyettesíthetünk aktuálisan akármilyen növénytípust. Anno Jugóból (a szakmai utakról) mindig úgy tértünk haza, hogy a busz poggyászterének közepén volt egy-két-sok-nagyon sok csempész faiskolai anyag, pálma, izé, bizé, hogy a Jóisten bocsássa meg ezt minden érdekelteknek.

Közbevetőleg 7.: Fogékony korban voltam, és igen sokat tanultam mr.eksz.t.ú. gyakorlati bemutatóiból.

Közbevetőleg 8.: ezért aztán ezen a hétvégén kikristályosodott a fejemben a megoldás, és rögtön tettekre is váltottam az elgondolást.

***

Szóval mától fogva van nekünk is fehér nárciszunk. Három nekibuzdulásból végül 14 szép tő lett. Nagyon finoman működtem mindenütt. Valamint minden kertecskében komoly fogadalmat tettem, hogy hova-milyen klasszikus növényt viszek majd hamarosan stikában elültetni, röptében áttekintve a helyszín taxonösszetételét. Záros határidőn belül, amolyan kompenzálásként.

Hajrá, genetikai változékonyság!

Hát nem szépségesek? íme, róluk volt ma szó:


kép forrása: itt

2017. április 22., szombat

Galga


Ezelőtt 6 évvel az egyik legelső 50+ teljesítménytúrám volt a Galga. Nagyon kedves csapatot ismertem meg a rendezők személyében. (Bár azóta kissé elvesztettem a motivációm a hosszabb tt-k vonatkozásában.) Szerencsére idén a Cartographia Kupa fölvette a kínálatba a Galga túrákat is, egyértelmű volt hát, hogy ide jönnöm kell.

Mostanában elég lusti vagyok. Koránkelésileg, meg hosszúmenésileg is, tehát megegyeztem magammal, hogy az egyik kis távot fogom választani. Adta magát a 25, csak sajnos a hajnali felhőszemle, meg az időjárásjelentések szerint esőt ígért a délután (ez végül nem jött be, de reggel még nem úgy tűnt.) Tehát a legrövidebb távot választottam.

Példásan szépen művelt kertek mentén ballagtam az első ellőnőrzőpont felé a Galga partján. 2011-ben jártam erre, de nem emlékszem rá, hogy ennyire példásan művelt kerteket láttam volna nagy tömegben. A változás tehát az eltelt pár év műve. Csodás látvány! a kerülgető ifjú túrakolleginák szerintem nem is értették, mitől vagyok ennyire elragadtatva. De én tudtam!

Az útba eső első Galga-hídnál váltam el a hosszabb távoknál. Balra kanyarodtam. Sokáig az volt a benyomásom, hogy egy nagyon profi itiner alapján haladok, de a Sósi-patak hídja után akadt némi problémám. A leírás szerint itt jobbra kellett (volna) kanyarodni (meg is tettem). (A helyes megoldás a jobbra-egyenesen opció lett volna, de az útleírás szerkesztője nem gondolta, hogy jobbra-jobbra a patak mentén is akadt járható út. Jelentem, így volt. Ki is próbáltam. Aztán valahol az ösvény végén bolygattam Főrendező Urat, hogy akkor én tkp. hol is volnék?! S Bár Zöldfülű barátunk eléggé kitette a lelkét, a terepen én mégis hamarabb kiderítettem nálánál, hogy biza már következő faluban, ahol az én távomnak semmi dolga nem lenne. Ezen a ponton egy igen öreg, ám de nagyon vagány biciliző néni segítségét kértem ki egy szép virágos utcácskában, hogyaszongya: 1. segítség! hol vagyok?! 2. hol van hozzám képest az ökofalu főbejárata?!! És lám, csodák csodája, a népviseletbe öltözött öreg néni olyan térképet rittyentett botja hegyével az út porába, hogy azt a túra pártfogó vállalkozása is megirigyelhetné. El is indultam a hiányzó ellenőrzőpont  felé, simán meg is találtam, öreg néniket útleírás-szerkesztéshez! mozgalmat fogok indítani hamarosan.

A Szent András-hegy méretileg csakis domb, de a sunyi emelkedés-süllyedés kategóriában szerintem dobogós a hazai púpok között. Emlékezetes volt számomra a 6 évvel ezelőtti gatyafékes ereszkedés - ma ezért, és csakis egyedül ezért jöttem dupla túrabottal, meg is úsztam gatyafék nélkül, de néhol cifrán-fennhangon motyogtam az orrom alá. De megúsztam.

A veszélyzóna után aránylag hamar célba értem. Ott éppen csak a C-kupás fő-fő MP sürgölődött; tőle kaptam pecsétet az itinerembe és a kupafüzetembe is. (Az oklevelet/kitűzőt nem voltam képes kivárni. Benn maradó szolgáltatásaim ellenére azóta sem keresett Főrendező Úr, de tudjuk ezt be annak, hogy MP nyilván lejelentette neki, hogy beértünk.)

***

Aztán meg du. meg mindenféle sűrű családi programok estek, de ez nem ide tartozik.

***

Ezen a túrán jártam, köszönöm az élményt.


2017. április 17., hétfő

Kishalál, kis feltámadás


Nagyszombaton visszakísértem Anyukámat a kórusra. Ugyanabban az évben, de eléggé más megfontolások mentén maradtunk ki.  Pár év kihagyással ő most mégis járni szeretne oda újból, de nem mert egyedül visszamenni.  (Karnagy úr erre később röviden úgy reagált, hogyaszongya: jaj de hülye vagy te, Mari.) Lidérc de vagánnny pedig előzetesen nagylelkűen megígérte neki, hogy elkíséri őt egy erre alkalmas időpontban.

Nem vagyok egy gyomorfájós típus. Nálam nagyjából minden második szökőévre jut egy gyomorgörcs. Az éppen aktuális pedig szombat délutánra esett. Hatvanhat lépésnyi csigalépcső vezet föl a templomtoronyba, én pedig cikkcakkban fostam rajta véges-végig, bizonnyal így volt, drága barátaim. Aztán próbaterem, az alacsonyan  röpülő kották zónája és: De jó, hogy itt vagytok! Meséljetek magatokról! Hogy vagytok?! Karnagy Úr hitét mindig is csodáltam, de végül is neki van igaza, a nagyszombati négy fős (!!) lepkefing alt szólamba csodás utakon, személyünkben, érkezett a kivonulásig két fő (és aztán egyenesen a karzatra még további kettő; meg az olykor alt szólamba besegítő vérprofi énekes srác, hát ez maga a csoda.)

Számomra a Húsvét esszenciája a nagyszombati sötét csöndbe belebőgő orgona. Mivel a liturgia meglepően sokat változott az elmúlt 4-5 évben, hiába sasoltam a lassan elsötétülő mozaikablakokat, aztán mégis teljes meglepetésként ért a velőkig hatoló bömbölő orgonafutam. Szuper, hogy ekkor egyszerre hárman is nyújtottak papírzsepit, de ismerem én magam, ki volt bélelve a zsebem alaposan. A katarzis csillapulása után föltűnt, hogy a basszus fiúk közül egy számomra ismeretlenül új birizgálja a  fonottkalács-copfom végét, de én hirtelen nem tudtam, hogyan illik erre reagálni jól nevelt katolikus körökben.  Kislányként és ifjúként én rövid hajú voltam, most pedig lassan szokom a hosszú hajjal járó procedúrákat. (Amúgy aznap este rájöttem, kiesett a farkam bojtja fölötti díszkötöző, azt próbálta a titokzatos basszus öregfiú visszaszuszakolni  a helyére. Sajnos nem járt sikerrel. De azért nagyon rendes volt ám!)

A jelentősen megváltozott fizimiskámat a régi csapat kb. harmada ismerte föl elsőre. Karnagy Úr pedig majdnem leesett a pulpitusról, mikor rájött, mit lát az altban a jobb keze felől; nyilván a közös kottán megosztozó anya-lánya páros rémlett be neki. És onnantól nekem is integetett és nagyon örült a maga sajátos módján:)

Basszus, és most az a legnagyobb bajom, hogy régi és szilárd elhatározásom szerint nem akarok én ide visszaszivárogni. Aztán meg berémlik néhány ember könnyes szeme, amikor a semmiből megjelenünk.


-kishalál*, kis feltámadás-


***

Szombat délelőtt pedig Gerecse túrán jártunk, kibővített csapattal. (A Rendezőség idén csak és kizárólag előnevezett túrázókat fogadott (hivatalosan) a rendezvényén. Így csapatunkból 1 fő elő/benevezett (azaz én) + X fő kísérőm (a csapat sok-sok főnyi örömtúrázó tagja) járta le a távot. (Szerintem ez nem igazán szerencsés gazdasági modell, de hát lelkük rajta. Én kaptam egy bélyegzést a C-kupa füzetembe, Picit Plecsnifétisiszta Ebi pedig megkapta a túrakitűzőmet. A hosszú nyelviskolás hónapok után végre újra ráérő nagyfiam pedig az összes (egyáltalán nem bőkezű) édességellátmányaimat. A bicskei Lidlinél persze meghívtam mindenkit egy privát túraszolgáltatásra, legyen kinek-mi a szívének kedves. Ez pár kilométerrel/perccel azt követően esett, hogy az orgonakedvelő csapattag megtépte az egyes út szegélynövényzetét. Itt én pár ősz hajszállal lettem gazdagabb, és állítólag fölöttébb csúnyán kiabáltam, míg Virágszedő Túrakollegina popsin csúszva megtért egy kazalnyi virággal a karján az út több emeletnyi magas rézsűjéről, egyenesen a forgalomba.  Néha akasztják a hóhért, állítólag.)

***

Ezekhez képest a többi, az maga a családi, ünnepi idill. Négy gyönyörű ünnepi nap. Holnap azért kapaszkodni fogok az íróasztalom szélébe. De szerencsére "bent" is többnyire nagyon jó emberekkel vagyok körülvéve.

***

*Szabó Magda, nyilván



2017. április 9., vasárnap

Virágvasárnap


A tegnapi túrát lemondtam, hogy a fiamat elkísérjem valahová. Aztán péntek este elpöttyintette, hogy hálás lenne, ha távol tartanám magam a köreitől, de a kaja azért jöhet. Puszianya,  köszszépen. Tehát maradtam otthon, és egy-egy felvonás közt a büfé/ebédet biztosítottam számára.

***

Ma pedig a tanya.

Reggel szinte nem értettem, mi a bánatnak megyünk le. De lett munka rögtön, amolyan tűzoltó. Én például a kis(virágos)kertet pucoltam ki, aztán meg is locsoltam alaposan. Hiába ígértek csomó esőt az elmúlt napokra, a talaj nálunk mégis csontszáraz volt. (Kúttörvény visszavonva, f@sz@. Jó páran éhen/szomjan haltak volna miatta.)

2017. április 2., vasárnap

Budaörsi Kopárok


Nem terveztünk semmi különöset erre a vasárnapra. De pimaszul ráértünk, és gyönyörű időt jósoltak. Ráadásul be is jött.

Ezért a halvány ceruzás firkaként naptárba biggyesztett Budaörsi Kopárok túrát választottuk, amolyan beugró programként. Nem bántuk meg.

A rendezőgárda (a helyi gimnázium tanárai és diákjai) nagyon kedvesek, és igazán remek túrát szerveztek. Több szempontból is. A rajt/cél helyszínként szolgáló iskola például tele van izgalmas kerámia kisplasztikákkal; kérdésünkre a fiatalok elmondták, hogy azokat nyári szakkörökön maguk készítik, ti. akik szeretnek kerámiázni. A jelek szerint sokan vannak itt ilyenek, és nagy becsben tartják az elkészült műveket. A túra helyszíne pedig gyönyörű, a zenélő kápolna hosszú ideje egyik kedvencünk. Ezen kívül, valamikor réges-rég a messzi időkben, sokat jártam én errefelé középiskolás gyakszikra. A térkép erősen megváltozott azóta, csakis a maradó tereptárgyakhoz képest tudok beazonosítani bizonyos helyszíneket. 

Ja, egyetemistaként pedig nagyon szerelmes voltam, sokat csavarogtunk erre. Itt mindenfelé látni vélem a régi szerelmek lábnyomát, hajdanvolt cirmos macskák emlékezetét. Szép volt, rég volt. A túra első ellenőrzőpontjáról áttekintettünk Mamiék (hajdanvolt) telkére, a Törökugrató aljába. Ide jártunk a faházba ifjú egyetemistaként a kosztos cirmos cicákat etetni. Meg még ki tudja, ezen kívül mi célból.  A kert végében a Papi által ásott pöpec hűtőverem ajtajára egy reszkető kezű hatéves kisfiúkéz írta föl nagyon régen: EZT TILOS ELBONTANI. Aztán sok évvel később hatéves fiunk silabizálta reszkető hangon a feliratot. A mesék ugyebár összefonódnak. A telket aztán egyszer csak eladták, eldózerolták, és azóta kacsalábon forog a helyén emelt palota. Sic transit gloria mundi.

És azt vajon tudtátok-e, hogy a budaörsi sváb szőlész/borász gazdák minden egyes felhőszakadás után a hátukon vitték vissza a hegyoldalba a vízzel lezúdult termőföldet, sok-sok-rengeteg éven át?! Végül a XIX. század végi filoxéravész (ill. a vele járó növénypusztulás) tönkretette a terepet, de nagyon, és a hajdani szőlőtermő földek erőteljesen lepusztultak. Budaörsi Kopárok, hát ez lett belőle. (A történet egészét tekintve kissé bizarrnak tűnik a jelenkori természetvédelem élőhelykezelési igyekezete. Régen egészen biztosan nem ez volt itt, mint mostanában. Hiába az "értékes" sziklagyep társulás, melynek védelmében nemrég kivágtak pár száz fenyőt (gúlába rakva láttuk is ma nyomait.) Sziklagyep ily módon megvédve, de a Budaörsi Kopárok talaja így viszont tovább erodálódik. (Most akkor itt ki a hülye?! Volt itt sok-sok száz évvel ezelőtt egy önfenntartó fás zárótársulás. Aztán rátelepültek a szőlészek, és mindent megtettek, hogy a talaj ne erodálódjon (v.ö. gyümölcsfás-szőlős zárótársulás.) Aztán a filoxéra (és a kitelepítések) után mindez veszett a fenébe pár esztendő leforgása alatt. Kialakult egy pöpec sziklagyep, ami kétség kívül értékes ritkaság. De: melyik növénytársulási időintervallumhoz etikus visszatérni a természetvédelmi élőhelykezelés során?!!)

Emlékezős hangulatú, remek túra volt, nagyszerűen éreztük magunkat. Én szinte mindenütt csak emlékeztem, de nézzétek ezt el nekem.

***

Ezen a túrán jártunk, köszönjük az élményt. Pár fénykép:


 
 
 
 
 

2017. március 30., csütörtök

Hétközi tanyai levonulás vol.2.


Főnököm egy arany pofa. (Csillagjegyileg amúgy Bak.) Már megszokta, és egészen jól tűri, hogy én minden tavasszal megvadulok, mehetnékem van, mivel csak, avagy a kertben van sürgős dolgom. (Jó, hát ő is falusi lányka, vagy másfél száz kilométerrel arrébbról; ennek okán izgi összehasonlító beszélgetéseket szoktunk folytatni, ha éppen ráérünk. És beosztjuk egymás közt. Náluk jóval szűkebb a tenyészidő, ráadásul belvízjárta is a kertjük. Nem irigylem az ottani viszonyokért. Cserébe a szülei ott laknak a kert mellett télen-nyáron, és mindenféle állatokat is nevelnek. Óóó, azok a pöpec kis disznóvágások! kacsapucolások!! libatömések!!! ááááhhh!!!! ha nem szégyellném, önként jelentkeznék hozzá baráti/társadalmi munkára.  Ha esetleg olvas, hehe, veheti ezt ígéretnek is akár :)

Nálunk ugye jó régen nincsenek állatok.

De a tanyaszomszédunknak van ám mindenféle jószága. Néha magam sem értem, (no jó, azért kicsit azért kicsit sejtem), hogy miért is nem viszik el mindenféle vad hordák pörköltnek, de a csahos vad kutyák elegendő visszatartó erőnek tűntek számomra. Aztán ma megnéztük a hamvas kis kecskegidákat. A kihúzott villanypásztor egy harcedzett túrázó számára már messziről föltűnik. Nagyon óvatos voltam hát. Éppen ezért nagyon meglepődtem, mikor egy, a fűben sunyin elrejtőző vezetékből akkorát kaptam sejehaj, de pontosan oda, hogy majdnem vegetatív tüneteket produkáltam. (Nem ér a nevem!! Senki ne próbáljon erre kószálni!!!) A kecske pedig eközben, gidáival, védett óljába vonult. Hehe, ez nagyon vicces volt, mondhatom! (Lidérc a hátsóját masszírozza és fennhangon morog.) (Nem tudom, ki mennyire ismeri a villanypásztorokat. Ez a cucc egyáltalán nem veszélyes, ellenben nagyon oda tud sózni a legérzékenyebb helyekre. És nekem ma megint volt szerencsém egyhez. Nyaff. Még szerencse, hogy erősen gyanakodtam és a kiscsaj ekkor még arrébb volt.)

-amúgy pedig a Fontos Dolgok is jól végződtek-

-a kert pedig időszerű rendben-




2017. március 28., kedd

A kislány, aki focizik, kisautózik, és macskákkal talicskázik


Bírom a Bakokat. Bosszantani főleg.

Jelentős Szerelmeim mintegy fele Bak (volt.) A fiam apja is. Barátnőim nagy része szintén. Még az egyetemi mérőpárom is, Zsuzsó, aki olykor égnek álló hajjal, rezgő fejjel kért számon, hogyaszongya: "jó-jó, hogy csavarogtál, de akkor meséld el, hogy hol jártál, és közben miket csináltál!" (Aztán, ha meg elmondtam, vérvörösre pirult, kereszteket hányt magára, és nem hitte el.)

Bakokat Bosszantani Jó. Komoly praxisom van ebben.

Kis Keresztlányom is Bak. Egy-két hónappal ezelőtt még hangosan ordítva menekült előlem. (Tkp. ezt nagyon megértem.)

De valami történt vele az új év kezdete (és egyben második születésnapja) óta.

Ennek köszönhetően a mai, műsoron kívül beficcent tanyai napon nagyon jót cimbiztünk, megkergettük a a tanyasi macskákat (Macival ellentétben ezeknek van karmuk!!!) (és eközben kb. ötvenszer hozta oda nekem a pofikáját, hogy puszit kér rá. Hozzám, akit januárban, a szülinapján még annyira utált, hogy sírva menekült. No, de hát lehet pallérozni az ízlést is :D