2017. július 9., vasárnap

Szeretni valakit valamiért


(nagyon sok évekkel ezelőtt bizonyos tekintetben kisebbségi kedvesem egy Republic kazettát másolt számomra egyik randinkra.  Ronggyá gyűrten a a mai napig megvan a kincsesdobozomban. Az illető egy későbbi karácsomyi hazaruccanásakor egy tájkép-akvarellemet kívánta el az ágyam fölötti falról, ugyebár meglehetősen sok túszt ejtettünk privát kis háborúinkban, és sajnos nem igazán cukormázas napfényesboldogság volt a mesénk vége)

***

Most szombaton kora délután a faluszéli műintézményből hajtottunk haza jól fölpakolva, miközben legidősebb tesóm és én vitába szálltunk homoerotikus szerelem témakörben Anyukánkkal, (micsoda rettenetes kicseszés az a sorstól, ha a család/baráti köröd nem fogadja el a kedvesedet, történjen az bármi okból is, előfordulhat egyáltalán  ilyen?!) 

(hát ja, nyilván megesik az ilyesmi, sajnos)

***

Jómagam "sokkkutyás" fővárosi kerületben lakom, az elmúlt 1-2 évtizedben inkább a kutyás jogok érvényesültek más szemlélettel  szemben, pl. a kicsi nagyfiam örökre/hosszú időkre kutyaellenes lett néhány, babakocsijába belihegős/ugatós kutyaattack után, meg tudom érteni, (hiszen eléggé vad helyzetek voltak ezek), de mostanában leginkább közteresek lihegnek a parkok sarkain, kóborló kutyákra és gizdáikra vadászva.

No, ami a lényeg: mi inkább macskás család vagyunk, kicsi fiam erősen odavan az összes bolhás kitekatuszért, ahogy jómagam is, de azzal a kitétellel: én a macskák mellett a kutyákat is nagyon kedvelem.

17 és fél éves a fiam, és röpke pár éven belül önálló életet kezd.  Egyik fogadalmam ezzel kapcsolatban, hogy mikor ez (igazolhatóan hosszú távon) bekövetkezik, akkor majd lesz egy kutyám. Nem akarom sokkolni őt együttélős választásommal, de átérzem: erősen kell ez nekem. A szerelem nem ésszerű, meg nem is igazán jósolható, de mostanában úgy gondolom, mostanában: egy goldie kutyára vágyom. De jól tudom, a szerelem egyáltalán nem így működik. De majd kialakul, ha eljön az ideje.


***

Amúgy ezen a hétvégén szóló névnap/tripla szülinapot ünnepeltünk lent a tanyán, és meglehetősen sűrűn és furcsán voltunk. De mindig a liturgia az, ami tovább visz. Pár kép:







2017. július 1., szombat

Szelekupa, díjátadó


Tavaly erről a magam választása szerint lemaradtam, amit utóbb több okból nagyon sajnáltam. Idén tehát nagyon fegyelmezetten teljesítettem és készültem a ceremóniára. Ritka esős év volt az idei! Talán csak a Mendei Pünkösd futamon nem esett (ill. a Szentivánéjire nem emlékszem, hiszen nem voltam, mert mióta drasztikusan csökkentettem a kávéadagomon, nem nagyon vállalok be többé full éjszakai túrát.)

Na, szóval a mostani túra: Csemő Virágünnepe, és hagyományosan a Szeleiek kupaátadó túrája is egyben. Sajnos a rövidtáv kicsit későn rajtol (nyár közepén 08:00 helyett akár 05:00 rajtidőt is el tudnék képzelni, főleg egy ilyen kitett terepen), de ha így, hát sűrű imákkal próbáltam közbenjárni a Fönnenvalónál, hogy "esetleg? lehetne? noléccilécci! hogy ma ne süssön annyira a nap?!" No, és jól gondold meg, mit kérsz, mert a végén még megkapod: péntekről szombatra virradóra a tanyán időszakos tavak alakultak ki, hogy a kocsit is csak gumicsizmában tudtam megközelíteni, hogy aztán hármas ablatörlő fokozaton közelítsek Csemő felé.

Szóval Alföld közepe, rohad az eső, ázik a homok, de legalább a nap nem süt és nincs hőség. Hurrá. Végülis kb. ezt kértem.

Csemőben leparkolva a vezetőülésbe kucorodva először is betoltam egy reggeli/tízórai kombót, majd félig szenderegve végignéztem a rendezőség kűrjét (ad hoc kellett mindent intézniük, ugyanis az eső elmosta számításaikat), ennek ellenére 08:10-kor el is rajtolhattam.

No, hát én erről az útról annyiszor írtam mindenféléket, hogy most nem akarom ismételni magam. Talán csak annyit jegyeznék meg, hogy a Rendezőséget nagyon kedvelem, minden ponton szuper pontőrökkel találkoztam, (jó, az utsó ellenőrzőpont fölszívódott/elmosta az áradat, avagy ki tudja, mert akkor már egy ideje nem esett az eső.) 

Ismét nagyon jól szórakoztam, és még egy gyönyörű kupát is kaptam. Igazán megérte (ide is) eljönni!

***

Ezen a túrán jártam, köszönöm az élményt!







2017. június 18., vasárnap

Csakis a felszínt kapargatva


Ezen a hétvégén elvittük Medve Urat (és vele együtt a halódó tanév vége óta unatkozó, ámde eközben előrehozott infó érettségire készülő nagyfiamat) barlangászni, (jó, ha nem is Aggtelekre (2X4 óra lett volna csakis az utazás! ezt most nem vállaltam be, de járunk még arra bizonyosan.) Szerencsére akad a fővárosban is cseppkőbarlang! A túra és egy alapos ebéd után pedig full fűnyírás következett a tanyán, amit egyedül abszolváltam, a Jóisten áldásával. (v.ö. szombat délután negyed hattól vasárnap kilencig, de a csakis világos órákban haladva; mégis a végére értem.) És hát ugye akadt némi cefrébe való is, értve ez alatt: pár hordóval. Most éppen az eperszezon közepében járunk, de kezdeget már a sárgabarack is.

 
 

2017. június 11., vasárnap

Medve Úr a Medveotthonban


Ezt a napot arra komponáltuk, hogy elvisszük a skacokat a Medveotthonba. De Copfos meg a Fiam nem értek rá, a legfiatalabb generációt így Medve Úr képviselte a három generációs csapatban. Előtte röpkén kitértünk egy kupás rendezvényre, bár ne tettük volna. (Kihangsúlyozom: szándékosan NEM mesélem el, merre jártunk. Aki ismer, az tudja jól, hogy (mégis hol történt és) ezzel a ködösítéssel csakis akkor élek, ha valami különösen, szíven ütő módon rossz élménybe futok bele.)

Dolgom végeztével átfuvaroztam a rám a főtér környékén türelmesen várakozó Csipet Csapatot a Medveotthonba, ahol aztán alaposan átvizsgáltuk a faunát. Megfigyelés: a medvék itt többnyire lusta disznók, sokan csak fekvő pozícióból, minimális fejmozdulattal fogadták a fakanálon fölkínált eledelt. Fujj. Cuki kövér macik:)

 
 
 

2017. június 10., szombat

Borókás


Minden családnak megvannak a maga kultikus helyei. (Legalábbis nagyon remélem. Ugye?!)

Nekünk az egyik ilyen a Pótharasztyi Erdő. Legalább évente egyszer csavargunk erre. Privát Scarlett emléktúránk bevezetése óta december 17-én is mindig erre visz utunk, ez +1 alkalom. Tavaly óta pedig egy nagyszerű túrakezdeményezés nyomán, újabb okunk nyílt a csavargásra.

Csévharaszti homoki erdőben - tavaly a Pusztatemplomot is magában foglaló 20-as távot választottam. Idei évben kibővült a kínálat, de a létszám is: háromgenerációs csapatunk a legrövidebb, 10 km-es Borókás távot vállalta be.

Kicsivel rajtidő kezdete előtt érkeztünk a faluba, ahol idén is polgárőrök irányították a parkolást. (Ezt amúgy de szeretem! micsoda precizitás, kérem szépen!) Aztán, míg Főrendező Úr előpakolt a garázsából a rajt/cél asztalra, addig diszkrét távolságból figyelve az eseményeket, elfogyasztottunk pár kiló őszibarackot. Jó előre gondolni a folyadékpótlásra, különben még kifogna rajtunk a homok. (Így mi fogtuk a homokot, sűrű morgások közepette ürítettük futócipőinket, alkalmanként és csukánként úgy kb. 30-40 dekányit borítva ki belőlük. Mondanád, ahol bemegy ott ki is jön, de frászkarikát. beeszi magát a lábujjaid alá, és ha nem vigyázol, smirgliként elbánik velük.)

Na.

Szerencsére a borókák szeretik a homokot, hamar össze is futottunk velük. És mi nagyon szeretjük ám a borókákat! Kicsit szintidőgyilkos volt ez a hely, mert hisz csak meg köllött simizni némelyiket, hát nem?! (Ti tudtátok, hogy a borókák szúrósak? Mi is, viszont annak a csodásan fanyar illatnak egyszerűen nem tudunk ellenállni.)

Na, de azért haladjunk is. Az első ellenőrzőpont most nem úgy esett, mint tavaly, emiatt kicsit cidriztem is. Lassabban haladtunk a homokban a szokásosnál, belső órám szerint már rég el kellett volna érnünk. De hát ezen a terepen elég nehézkesen lehet haladni, ne legyünk magunkkal elégedetlenek. Hamarosan szerencsére föltűnt az ellenőrzőpont narancssárga bójája, a kedves pontőröket hatalmas dobozok takarták, a csomagokban citromos és kakaós nápolyi lapult. "Helyi termék, vegyetek belőle bőven!" kínálták, és mi éltünk a lehetőséggel. (Sajnos az eperfáról hulló bódult zöld cserebogarak népélelmezési jellegű felhasználása nem nyerte el a pontőr hölgyek tetszését. Pedig szerintem akár nyersen is lehetne fogyasztani (Ebi pedig egy könnyű tartármártogatósnak képzelte el a fogást, de még ezzel sem lett népszerűbb ötletünk. Hát bocsika.)

Az ellenőrzőpont után hamarosan elváltak a távok. Számunkra egy szűk kilométernyi kitett szakasz következett, addigra jól befűtöttek, meghúztuk hát alaposan. Az út hamarosan rá- (avagy: vissza)kanyarodott a Petőfi Sándor utcára, hamarosan föltünedeztek Csévharaszt legszélső, még külterületi házai. Majd hangos kutyaugatás közepette beértünk a faluba is. Addigra már fölébredtek a helyiek is, igazi látványosság voltunk hát, a legbátrabbak meg is kérdezték: Mit csinálunk mi itt? Csak nem valami cirkusz lesz? Ja, ha úgy vesszük: Borókás túra, világszám! A célban pedig gazdagon terített asztallal, és csodaszép borókás kitűzővel várnak. Jó ez a túra, jövünk legközelebb is. (Úgy tűnik, nem is egyedül. A kisebb táv lesz. Jövőre Főrendező Úr 15-ös ill. maratoni körtúrában gondolkodik, hát megvan mindkettőnek az előnye. Ha a Csapat jön, a kicsire megyünk.)

 
 
***

Ezen a túrán jártunk, köszönjük az élményt!

2017. június 8., csütörtök

gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással


A pünkösdi hosszúhétvégén elhunyt egy kollégám; váratlanul és gyorsan, ma jutott el hozzám a hír a belső kommunikációs csatornán.

Nagyon csendes öreg(?)fiú volt, nem is kicsit szégyenlős, de nagyon cuki, néha összefutottunk az alfa holdbázis földszint/alagsori lépcsőfordulójóban, rebbenő félmosoly, sziahogyvagy, régláttalak, dejóhogyösszefutottunk.

Hatvanadik évében járt. Csak. Cuki, mosolygós. Szemtelenül fiatal. Volt. Sokkolt engem ez a dolog. Többet kellett volna beszélgetnünk. Mi a fene történik itten és mostanában velünk?!

-onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat-

Kissé tán túlságosan magam alá fordultam mostanában. Csoda?!!

2017. június 5., hétfő

borsódzik a hátam


Idén az esős május & kánikulai kora nyárnak köszönhetően a borsóültetvény szedésideje a szokásos 3-4 hét helyett 7-10 napra korlátozódott. Aztán ugye kinyűvés, meló, tabula rasa. Nem erre a hétvégére terveztem ezt; kissé sokkolt a hirtelen jött feladat.

Akadtak közben nehézségek (csak hogy maradéktalanul pc legyek.) De azért a borsó szerencsésen leszüreteltetett.

mikor a gyermek gyermek volt
finomat enni a borsóföld közepére ült
aztán cseresznyefa csúcsára hágott föl
ma még a gondolattól is rájön a szapora
a cseresznyefa hegyibe'
míg, mint a vers tündére másban él-

But maybe I ought to practice a little now?

(bocs, közben idéztem innen-onnan, de nyilván föltűnt)

 

2017. június 3., szombat

Erős vár a mi Istenünk


A kedves szelei csapat pünkösdi ünnepi túrája egy ideje Mendére vezet. Az idő ilyenkor kétesélyes: vagy medárdi esős dagonya (l. tavaly), esetleg kánikulaidő (l. első rendezés.) Idén ez utóbbihoz volt szerencsénk.

Fiacskám (annak ellenére, hogy éjfél után feküdtünk az éjszakai erdei séta után), bevállalta, hogy elkísér pünkösdölni, de csakis, ha a kihívás egy gyors 12-es. Meg kell becsülni, ha kísérőül ígérkezik valakinek a szinte már felnőtt nagyfia. Szóval, előjelentkezés, rövidtáv, majd az első releváns járattal érkezünk a WAMK épülete elé, ahol a bejárati ajtón egy kedves zöld árnyalatú nyuszikás logó fogad, hogyaszongya: Tápió-menti Maraton , RAJT.

-Hátizé. Sírok.

De legalábbis nagyon ideges vagyok. Túrás körökben kedves kis mesék keringenek olyan esetekről, mikor valaki X nappal és/vagy Y kilométerrel arrébb jelentkezett rajtra a meghirdetettnél - hirtelen azt hittem, sok év után engem is utolért a végzetem-



De nem. Fiam a telefonos neten turkál, a helyi főmufti pedig telefonon érdeklődik, és ami a lényeg: a látszat ellenére lesz itt még ma Mendei Pünkösd rajt! bár csöppet tán késésben van a rendezői különítmény. (Egy-két perccel a meghirdetett rajtnyitás után el is indulhattunk. Az idegeskedést csakis a magunk képzelgéseiknek köszönhettük. De biztosan mesélni fogom még egy darabig.)


Na, hogy aztán gyorsan elrajtoltunk. A taktikánk lényege: ma kánikulai dögmeleg várható, tehát tűnjünk el a kitett pusztaságból lehető leghamarabb. (Arra is tekintettel, hogy a múlt vasárnapi maratoni borsószedéskor pólóm/gatyám föl/le/avagy:szétcsúszott, és csípőm hátuljára, övvonalban másodfokú+++nak megfelelő, hólyagos nap/égési sérüléseket gyűjtöttem be, pedig nem vagyok ultrafehér bőrű, de azóta kb. nem tudok hanyatt feküdni se. Legalábbis hangos vinnyogás nélkül. A fene se akar ilyenből egy újabbat begyűjteni.

 


Na, szóval mentünk. Olyannyira, hogy (ritkán esik meg velünk) de a második pont nyitását megelőztük, kerek 5 perccel. (A terep egy pontjáról visszanéztünk, és éppen láttuk az érkező pontőri autót.  De nem caplattunk vissza az útelágazáshoz, mert tudjuk jól: Rendezőség itt nagyvonalú, ilyen szituációban nem fognak kizárni bennünket pecséthiány miatt. De persze mi is résen voltunk, az üres EP helyén igazolófotót készítettünk, ha esetleg.. de nem volt rá szükség.

A 2. pont után gomolygott be  gondolataimba, hogy akár a 10:30-as vonatot el is érhetnénk, ha ilyen jól tartjuk a tempót. (Ekkor volt 8:45, és éppen sejehaj, de mindenhonnan szakadt rólam a víz. Mi lesz itt du. egykor?! Szerencsére én már nem!!!)

No, akkor lépjünk ki.

Az idén meggyűlt a bajunk a traktorokkal. Gondolkodtam rajta, vajon mi lehetett ennek az oka: 1.) hogy vasárnap helyett ma szombaton mentünk, és ilyenkor lehet dolgozni a szokásjog szerint. 2.) hogy a nagy melegben szükségessé vált a lucerna/egyéb legelők gyors betakarítása. Akárhogy is: traktor föl, traktor le, és bár minden porfelhő után percekig textilt szorongattunk orcánkra, Mendére érve mégis szinte téglát köptünk.

 

De a kerülgetésnek köszönhettem azt is, hogy a tavaly óta furcsán megváltozott terepen (estig se jöttem rá, mi volt most más, de valami nagyon nem stimmelt), a szántóra fölhágva és onnan körbetekintve ráeszméltem, hogy hamarosan jobbkanyar esedékes, így hát be is vettük. Páran mégse, ők utóbb kissé idegesnek tűntek. (Jobbító szándékú észrevétel: a Mende felé jobbos letérésre a mostaninál sokkalta jobban oda kellene figyelni! Friss útleírás és/vagy szalagozás, netán ide telepíteni pontőröket?! (Ha nincs elég hadra fogható túrakolléga, akkor akár mi is bevállaljuk!) Itt ugyanis évről évre elkavar pár csekély helyismeretű túrakolléga. Idén majdnem mi is, pedig jártunk már itt eleget.)

De szerencsére időben leértük a faluba. Gyorsan benéztünk a gyönyörűen földíszített templomba, aztán szíves invitálásra benéztünk a parókiára is, ahol finom falatokat/italokat burkoltunk. Sajnos nem tudtunk sokáig maradni, mert egy ideje a tízharmincas bűvöletében voltunk. Csöpp vendégeskedés után kiléptünk, és szerencsésen elkaptuk a hazafelé vonatot. (LiPinél persze lejelentkeztünk telefonon, ő ugyanis nagyon számon tart mindenkit. Tavaly pl. bennfelejtettem az oklevelem a célban, ugyanis két kézzel legelésztem a finom falatok közt, és ez gátolt a papírok szorongatásában. De akinek bennmaradt a sorszáma, az talán bajban van? mindenképpen keresendő!! De te ne aggódj Lidike, Csemőbe viszek mindent!)

***

Röviden összefoglalva: ma a nagyfiammal túráztam, és nagyon jól éreztük magunkat. Ezen a túrán jártunk, köszönjük az élményt!