2018. január 21., vasárnap

Szigetelő


Ma a Margitsziget déli csücskéből sétáltunk el a Hajógyári-sziget szívéig.

Furcsa túra volt: magunkat indítottuk a a Margit-hídnál, és északra sétálva töltögettük ki a napokban megjelent és kinyomtatott útleírás kérdéseit. Például, hogy hány mókus hancúrozik a legnagyobb platánfán (nem! de persze nem árulom el a kérdéseket, hátha szeretné még bevetni jövőre is a Rendezőség.)

Észak felé haladtunk, a Japánkertben is megkerestünk egy információt, majd az Árpád-hídra hágva hagytuk el a szigetet. Sűrű hóesésben, noná. A pesti folyóparton sétáltunk fölfelé, eközben érintettünk egy méregdrága és számomra eléggé taszító lakóparkot. Nem is értem, kit fog meg ez a luxusgettó annyira, hogy pont ide költözzön. De játszótér az van! ott pedig válasz leltünk a következő kérdésre, és mentünk is tovább.

Marina part, Népszigeti bevezető út, Újpesti vasúti híd következik. A kérdés itt a híddal volt kapcsolatos. Ami engem itt igazán megfogott, az az, hogy a felújításnak voltak emberáldozatai. Nem Kőműves Kelemen felesége, de megnevezi őket a felirat. Szeretem az ilyet.

A Gázgyári lakótelep egy ritka zárványa a fővárosnak. Cuki mézeskalácsházacskák sorakoznak, a Marina-parttal ellentétben itt például szívesen ellaknék (de szeretem én a magam öreg házikóját is, tehát inkább maradok a magaméban.)

Hamarosan a Graphisoft part, majd az budai alsó rakpart következett, közeledtünk a K-hídhoz. Túránk utolsó kérdése a Csúszdadombbal volt kapcsolatos (számomra nem volt teljesen egyértelmű a válasz, de ráböktem egyre, aztán hozzáírtam még a magam megjegyzését.)

Aztán beballagtunk a célba. A Sport Vendéglőben vártak a rendezők, akik nagyon rugalmasak és jópofák voltak. Elrajtoltunk-célbaértünk, meg mindenféle igazolólapra egy csomó pecsétet kértünk, majd az ellátmányt majszolva elindultunk hazafelé. (Bár menet közben megálltunk valahol mekdöncizni, itt újból éhes volt a csapat.)

***

Ezen a túrán jártunk, köszönjük az élményt.

***

Kerületről Kerületre Kupa jelenlegi állása, zölddel az eddigi teljesítések:

I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI. XXII. XXIII. JOKER (Margitsziget)

2018. január 20., szombat

Kerületről Kerületre Kupa


Mert nem vagyok kupista, no ugyehogyugye.
Meg lábrázást kapok a Normafa exhibicionista kocakirándulóitól.
Inkább elkerülöm a környéket.
Jó.

Az elmúlt években mindenféle kupakiírást rittyentettek már az arra elhivatottak.
Vannak a megszállottak, akik föl akarják állítani a karosszékből a családot.
Vannak, akik saját vidéküket akarják bemutatni.
Vannak, akik távolabbi eldugott csodákat.
Akadnak cuki dilinyósok, például az étamaximalizálók és a túralottózók.
Olykor nagyon kilóg a lóláb, hogy főleg pénzre mennek a szervezők.

Nemrég jött egy új kihívás. Leginkább az eldugott csodák és a cuki dilinyósok hibridjének tűnik: Kerületről Kerületre Kupa. A lényege az, hogy próbálj meg minden budapesti kerületben teljesítménytúrára eljutni ebben az évben. Csoda, hogy beleszerettem a gondolatba? Az egyik legnagyobb kihívás mondjuk az, hogy minden kerületben találj megfelelő rendezvényt - a VII. és a X. sokáig felejtősnek tűnt, de feltűnt egy-egy reménysugár. Nem is beszélve a Jokernek számító Margitszigetről.

Szóval ebben az évben végigcaplatom a várost, kerületről kerületre.
De nem vagyok kupista, nem ám.

2018. január 19., péntek

Ádáz kutyám, Bélaállat



"Nabazmeg, hogy gondolhatott a költő ekkora állatságot! Ez pont olyan, amikor a Béla..." Jön a kölök verselemezetlen, a mondat vége pedig sírásba fúl.

Jó, akkor ezt írd le másfél oldalban!

Irodalom érettségire gyúrunk a fiammal. Úgy tűnik, haladunk.


2018. január 14., vasárnap

Szent Margit nyomában


Ismerőseim mondják, hogy nekem időről időre, jól kiszámíthatóan elegem lesz kiemelt hobbijaimból - és ebben van is némi igazság. De a csavargás, változó keretek között, és ennek dokumentálása viszont a véremben van.

Az nyilván itt is lejött valamennyire, hogy TT-vonalon volt egy rendkívül komoly visszaesésem az elmúlt kb.2 évben. Az ilyesmi főleg mentális okokra vezethető vissza, ez rám is érvényes. Csúnya dolgok történtek akkoriban, melyek szele engem is érintett, de (ami számomra nagyon fontos), néhány kedves túrakolléga kiállt mellettem.

Aztán jött egy pontőri szolgálatos éjszaka, mely után sokáig úgy gondoltam, hogy én soha, de soha ebben a büdös életben TT-k tájára nem megyek többé. Komoly okom volt rá, elhihetitek.

Nagy nehezen léptem csak túl a sokkon - mindenkinek nagyon köszönöm, eki ebben segített nekem. A túrasztori attól az éjszakától számolva bő negyedévvel később onnan folytatódott, hogy a családi csapat aktivizálódott. És ekkor határoztam el, hogy engem innetől fogva csakis a család, meg a kedves jóbarátok túrái érdekelnek, és ezekre lehetőség szerint viszem a csapatot is.

Gyakorlatilag a mai napig ehhez tartom magam.

***

A Szent Margit túra debütálása óta egyik kedvenc sétánk év elején. Sok újat nem is tudok róla elmondani. Egy kedves rendezőgárda túrát indít a szebb sorsa érdemes szentre való megemlékezésként. Mi hóban-fagyban-ködben megjövünk, fölvesszük menetleveleinket, és útnak indulunk. Sétálunk, jól érezzük magunkat. A déli szigetcsúcsnál és a hintázós platánfánál évről-évre státuszfotót készítünk a kölökről. Csupa nagyon fontos hiábavalóság.

És ezzel a szertartással, szinte észrevétlen, elindul az új TT-év.

***

Ezen a túrán jártunk, köszönjük az élményt. Akinek van szeme hozzá, látja: komoly változások estek TT-nyilvántartás-fronton. Az új platformot szokni kell mindenkinek.

(És - ezzel kivételesen nem összefüggésben - újabb csúf válság esett TT-fronton. A szemét valahogy mindig, mindenhol fölülre kerül az áradatban. Kezd már tele lenni ezzel a jelenséggel a hócsukám.)


2018. január 9., kedd

Palóc atyafiak: fogadjátok a legmélyebb együttérzésemet


Ma váratlanul égi túrautakra tért egy ikonikus és méltán közkedvelt rendező/túrakollégánk. 

Egyidősek voltunk, de az ő gyermekei/k még egészen picinyek.

Ládász logokból már sok éve figyeltem kolléga úr pályafutását. Ha néhány nagyon jellemző személyes emléket akarok felidézni, legyen az egyik az Első Palóc Expedíció. Amit én ugye jónak láttam feladni, még mielőtt valami nagyon rosszra nem fordulnak számomra az események. (A buszra várva aztán kicsit átértékeltem céljaim a teljesítménytúra-mozgalomban, és még sok egyebet is.) Ahogy most nézegetem a túra képeit, föltűnik némelyiken az (akkor még mátka-)pár, P. válla fölött pedig a szobor feliratából egyetlen szó látszik: HISZEK.

Aztán élénken emlékszem még egy kicsivel későbbi karácsonyra is: családilag pontőrködtünk, és legnagyobb meglepetésünkre megérkeztek a nagy tömeggel ők is: egy hatalmas nagy pocak kíséretében, ahonnan kora tavaszra első gyermekük, egy kislány bújt elő. Aztán nem egészen egy éve egy kisfiuk is született.

"majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt"



2018. január 7., vasárnap

Budapest Kupa díjkiosztó


Idén ismét eggyel több kisgyereket érintett családi csapatunkból. Újonc Kisboszi a kupájában gyönyörködve közölte, hogy ez gyönyörű! a legszebb!! és egészen addig jár túrázni, amíg meg nem hal!!!!

-drága barátaim, mi hát a siker, ha nem ez?-

Nagyon tetszett, mikor a rendezvény elején az alapító őstag, A. kipenderült a színre, és valami ehhez hasonló beszédet mondott. T.i. a Budapest Kupa lényege a tömegsport és az utánpótlásnevelés. És ebben a célkitúzésben nagyon is zseniális a mozgalom.

A 2017-es túraévben családi csapatunk egy kiskorú kupateljesítővel bővült. 2018-ban szándékozom ezt további egy fővel bővíteni: 3 éves keresztlányom az új kiszemelt. (Róla annyit érdemes tudni, hogy egy olyan lakásban lakik, ahol a lakószobák körbejárhatók. No, és őkelme órákon át szalad körbe-körbe, mert csak, és mert kilométerhiánya van, mi pedig már kb. a harmadik kör láttán  szédülünk. A kislány tehát ideális teljesítménytúra-palánta. Szándékaim szerint jövőre neki is lesz Budapest Kupája.

Köszönjük a lehetőséget!

2018. január 6., szombat

amint a talajra rá lehet menni


Szóval az úgy volt...

Csütörtökön gyönyörű időt jósolt a meteorológia, és hatalmas sarat a rendezők. Mivel a békési sár békétlen viszkozitásáról van már némi fogalmam, nagyon könnyen meggyőztem magam, hogy a Téli helyett majd megyek inkább a nyári Körösre, az úgyis kupás rendezvény lesz. (Ja, és igen. Ez egy újabb elbukott fogadalom. Egyszerűen annyira jó az idei Cartographia-válogatás, hogy egy csomóra pecsételés nélkül is elmennék. Hát akkor meg miért ne szereznék be egy füzetet?! Nougyehogyugye.)

Fentiek értelmében egy csomó túrát beírtam a naptáramba, köztük sok kora tavaszit is. Csakhogy ilyenkor kellene indítani a kertet is, de mikor? Mikor?! Na?!!

Hát ma, nyilván. Lévén, hogy ideális az idő a korai vetemények alá megművelni a talajt.

Az első bodobács a kiskapu kilincsén várt. A következő regiment a villanyóraszekrényből potyogott a nyakamba. De ahogy magasabbra hágott a nap, és melegedett az idő, már minden bokor töve tőlük nyüzsgött. Duplabodobácsot is találtam már, ezek nem restek már januárban szeretgetni egymást.

Ami viszont igazán meglepett: egy gilisznyanyó is feljött a talajfelszín közelébe, pedig az lényegesen bölcsebb állat.

Kosztoska sokáig nem került elő, csak a lánya mászkált a fákon. Nem tévedés: a kislány valószínűleg mókusnak képzeli magát, mert rendszeresen fáról fára közlekedik. Kinézetre ő is trikolor, csak sötétebbek a színei. Most már jóval nagyobb is Kosztinál. Majdnem kétszer akkora, állapítottam meg, mikor végre egymás mellé keveredtek. Mert megvan az öreg macsek is, de sajnos nincs valami jó bőrben. Kiült a napra, panaszosan miákolt, (olyan feleselős fajta macska, jól el lehet vele beszélgetni), de hozzá sem nyúlt a tiszteletére kiöntött macskonzervhez. 

Alaposan gondolja meg a dolgot, aki kötődni kezd egy félvad tanyamacskához. De hátha maradt még pár neki a kilencből, rossz pénz és büdös bolhafészek nem vész el.


2018. január 1., hétfő

búék


Az óévbúcsúztató és az újévköszöntő túrákat idén kicsit megkavartuk. Egy ponton azt is szükségesnek találtuk, hogy fennhangon énekeljünk. (Demonstrálandó, hogy nem röfögünk, és nem szeretnénk beirdalva a sütőben végezni.) Végül még a kukásmellény is előkerült. Az erdőjáró embert könnyen vaddisznónak nézik anélkül.

-ha lennének is újévi fogadalmaim, ezzel a bejegyzéssel már meg is szegtem egyet. komolytalan vagyok-




2017. december 24., vasárnap

Adventi túrárium - negyedik láng



Aztán végül nem mentünk túrázni ezen a hétvégén sehová. Csupán a kedvenc éttermünkig mentünk, ahol megebédeltünk, majd a karácsonyi vacsira is csomagoltattunk nem kevés adagot. Aztán hazafelé indultunk. Csúcsforgalom volt, és hogy ezt elkerüljük, a vasúti elkerülő utcácskában haladtunk, ami nem is kicsit rosszhírű errefelé. Megláttunk magunk előtt egy éhesen tévelygő fekete gulincos kóbor kutyát. Az előttünk haladó csilivili ezüstmetál merdzsó kitette a vészvillogót, majd a kóbor kutya nyomába eredt. Addig nem nyughatott, míg el nem kapta a kutyust. Beterelte a kocsijába, és hazavitte karácsonyozni a lompos, sáros és gulincos kóbor ebet.

Számomra ez a jelenet az idei karácsony jelképe. Áldott ünnepet nektek is!


2017. december 17., vasárnap

Adventi túrárium - harmadik láng


Nagyanyám halálának hetedik évfordulója, avagy a hetedik Scarlett emléktúra, a szokásos Monor-Pótharasztya-Újhartyán-Ócsa útvonalon.

"Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, 
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló."

Hogy bizonyos háborúk magasztos okokból vagy ideológiailag kevésbé védhető álláspontok miatt törtek ki, azt itt és most egyáltalán nem szeretném véleményezni. Ami Scarlettet (azaz nagyanyámat) és engem ebből mindig is érdekelt: a pislákoló lángocska, a túlélés, és hogy miként lehet családok maradékával, és kifosztott földeken a semmiből várat építeni. Hát ő megmutatta, és ha valami fájt, hát arra majd csak másnap gondolt. Nem véletlenül volt kedvenc regényhőse Scarlett O'Hara.

"Szegény a forgandó, tündér szerencse, 
hogy e csodát újólag megteremtse."

Megszállt valami rossz érzés ma alkonyatkor a tanyán, de az évforduló ismeretében talán érthető. Majd hamar továbbgondoltam a leltárt. Nagyanyám, családunk asszonyaihoz képest viszonylag korán, nyolcvan évesen hunyt el. Dédunokáinak nagyjából negyedének érhette meg a születését. A leszármazott családtagok jelentősebb része pedig ahhoz a falkához tartozik, ahol évek óta nagyüzemileg működik néhány bolondóc, és főleg azon, hogy a csodát újólag megteremtse. Mert csodák vannak, ezt néha a bőrünkön érezzük (ahogy ma is.) Ezek nyilván nem Scarlett életének csodái, de valahogy mégis jogfolytonosak. Kiballagsz a pusztába hét év, vagy sokszor hét év múlva, és ha van rá szemed, meglátod.

"Többé soha 
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya."

Megrendítő élmény meglátni, hogy az ifjabb generáció valamelyik tagjában mégis kigyúl halvány-furcsa mosolya. Jól tudjuk a csapatban, hogy ki viseli a bolondócok közül nagyanyám mosolyát és vérmérsékletét. Mondjuk úgy: tud élni a kislány, már hat évesen is.

Ő ma nem tartott velünk, de jövő héten tartunk egy kiterjesztett unokatesó túrabulit.

"Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer."




-ne féljetek-

2017. december 10., vasárnap

Adventi túrárium - második láng


Valami egészen mást gondoltam erre a hétvégére, de a nagyfiam visszatérő, panaszos kérdésére, miszerint: mikor mehetnék már végre én is túrázni veletek?! ti mindig olyan jókat szórakoztok!!, természetesen azonnal átterveztem. Hát merre menjünk, drága vérem?: legjobb lenne az a kacsás túra, meg az a téli menet is jó volt, amikor arra a bizonyos biosz nagydogára készültünk, (és mi ugyebár akár a lovat is képesek vagyunk megtanítani beszélni, hehe), - nos, édes fiam, az általad vágyott biza mindkétszer a Téli Csepel Túra volt, és bár mi ezt idén előzetesen teljesítettük késő ősszel, de akkor ezen a hétvégén megyünk megint egy kört.

Így hát a tegnapi orosz tanfolyami belső vizsgán túl, de a kresz vizsgán és a magyar kisérettségin még jóval innen, kivonultunk Szigethalomra, leparkoltunk, majd nekiiramodtunk a párás-hideg erdőnek, és aztán egyszerűen csak jól éreztük magunkat egy szűk tízes örömtúra-kör keretében. Majd beültünk ebédelni egyik régen szokásos helyünkre.

Közben szóba kerültek az ősök, innen-onnan a családból. Meg az öreg trabantok, ladákok meg kispolszkik, autóbuzi ifjú helyespasik, meg veterános öregfiúk. Rejtély, hogyan öröklődik át a vonzalom, ha (látszólag) technofób luddita a vén nyanya-anya. További megbeszélni való volt az idén szép kiscsajok csokra, meg hogy ki viszi át a szerelmet vs. magánéleti határértékgörbe, és hogy egyáltalán hogyan tovább.

Válaszaim nincsenek, avagy ez nem is feladatom - de pár jól irányzott kérdés mindig kincset ér.

- valahogy mégis azt hiszem, hogy lesz, aki átviszi-

Csodafa-kukkolás:


Csodapart:



és a Csodálatos Kispolszki:


Hangulatfestőnek beteszek egy zenét. Ha valaki úgy gondolná, hogy ez nagyon gáz, annak üzenem: addig örüljön, míg be nem linkelem Drága Nagyfiam mai lejátszási listáját. Nem akarjátok ti azt, nougyehogyugye.

***

Ja, és ezzel összefüggésben még egy fontos, rituális félmondat:

2017. december 3., vasárnap

Adventi túrárium - első láng


Advent első túrája múltidéző séta volt. Anyukám, a hajdani veszprémi (és almádi) egyetemista, és az ő nagyra nőtt kislánya, aki már az ő egyetemi éveiben is néha vele tartott örülni vagy nyaralni. Sok év eltelt azóta, de ma is együtt mentünk. Hála legyen érte.

"Utaidat vágyva kerestem,
S utaid megtaláltak engem.
Csodáidat látni akartam,
S ámulok rajtuk szakadatlan."
(Fejes Ádám: Adventi örvendezés)

***

Ezen a túrán jártunk, köszönjük az élményt.





Az egyik kedvenc hangszerem a cimbalom, vajon meséltem-e már? De ezt a linket már bizonyára mutattam párszor, mert nagyon szeretem. Örüljetek velem.


2017. november 19., vasárnap

Szalagavató

Jelentős létszámban megjelent ma este családunk a szalagavatón. Nagyon szép volt. A program végén, amolyan ráadásként, a legény felváltva vitte táncba a hölgykoszorút: nagymamákat, keresztanyját, és az ő lidérces anyukáját.

Csuda jó dolog, ha valakinek ilyen okos és szép nagyfia van.

A sírdogálást pedig beosztottuk: egyik nagymama szalagtűzéskor, másik a förgeteg néptánc végén , a lidérc meg a kedvenc zsoltáránál pislogott nagyokat.

Az ilyen pillanatokért érdemes élni. Hála érte, és köszönet.


2017. november 5., vasárnap

mély, nyugalom


Egyes kedves rokonaim mélységesen utálják a novembert. Mert hogy ködös, szürke, hideg, esős, ésatöbbi. A kertészek számára viszont fontos időszak indul ilyentájt: a mélynyugalmi állapot. Minden szempontból nekem tetsző forrást erről sajnos nem találtam erről a neten, a szakkönyveim pedig jelenleg a Holdban, tehát a lényeg röviden: A lombhullató növények a nappalhossz és az átlagos napi hőösszeg csökkenése hatására a tápanyagot visszavonják leveleikből/hajtásaikból (gyökérzetbe/fás részekbe), a kiürült levelek pedig lehullnak, és a tél átvészelése céljából a növények nyugalomba vonulnak. A nyugalmi időszak pedig két részre oszható. Ennek első része a mélynyugalmi fázis, mely alatt a növény akkor sem hajt ki, ha egyébként erre a környezeti körülmények (legfőként a hőmérséklet) egyébként kedvezőnek tűnne. Hogy ez pontosan mikor kezdődik, és mikor ér véget, az taxonfüggő. Szinte úgy tűnik, hogy a növények is tudnak számolni - a kumulált hőösszeget legalábbis. (Tessék csak egy korai jázmin és egy fehér akác kivirágzásának körülményeire gondolni. Mindkettő szereti a klímánkat, de nagyon eltérő a stratégiájuk, t.i. hogy mekkora plusz értékű kumulált hőösszeg fölött kezdenek virágozni. Som - akár január elején, akác - leginkább májusban. Ennek ellenére mindketten nagyon jól érzik nálunk magukat. De ne feledjük, hogy míg a som őshonos, az akác É-Amerikából származó migráns. Azonos délkörről, mégis nagyon eltérő időjárási körülmények közül származnak. Hiába a megegyező szélességi kör, meglehetős a különbség a két klíma között.)

(Kis kiegészítés: a legnagyobbat azok a kerti növényeink szí..szegnek ősszel, akik, bár látszólag jól érzik magukat, mégsem alkalmazkodtak ehhez a szélességi körhöz. Lásd: leánder, muskátli, dália, kardvirág, csakis a példa kedvéért.)

Nagy általánosságban véve, haladunk a mélynyugalomba. Pár hidegtűrő virágot kivéve, visszametszettem a korai fagyoktól elfeketedett szárakat, a fagyérzékeny évelők töveit pedig ezen a hétvégén vittem le a vermelőbe, az ideiglenes!! vízvezeték-zárással egybekötve. Hisz jön még december 17., a Scarlett Emléktúra napja, ilyenkor úgyis nagy még a mozgás a tanyán. A vizet szerintem még akkor visszanyitjuk. Hiszen a szőlőt is le kell párolni valahogy, valamikor...

És ami vicces, és ezt Ebinek üzenem legfőként: mire az ember a legmélyebb téli depibe esne, úgy január eleje táján, már kezdődik is a kényszernyugalom. Eddigre a növények lassan összeszedik a genetikailag kódolt kumulált hidegóraszámukat. Amíg ez nem jön össze, addig akkor sem hajtanának ki, ha hirtelen a trópusokra kerülnének. Viszont, ha már összejött, az első csalfa januári enyhe napsütés képes kitolni velük, és fölébreszteni első rügyeiket. 

Az Óév végi ill. Újév eleji stratégiám nagyjából erre épül: december végéig az év csupa szívmelengető alkalom, a Szilvesztert túl kell élni (aludni) valahogyan, jólesően, aztán pedig lassan nézelődni a sombokrok/vetőmagos polcok környékén, hisz itt a kényszernyugalom és lassan a nyár is vele együtt..

-úgy legyen-

***

Nem akarok (most, még) nagyon belehaladni adventbe, de annyit még szükséges elmesélnem, hogy ma Ebinél aludtam, és egy jó késői (v.ö. 07:00) után mindkettőnkben fölmerült, hogy ki kéne néznünk a Karácsony-váró Csepel-túra helyszínére. Összerántottuk a csapatot, és egy erős kávé után neki is indultunk. Az ezereszer járt szigethalmi parkerdőben és a Kis-Duna partján egy kábé 10 km-es sétát tettünk. Noha ezúttal nem hajtott a tatár, vadkacsát ezúttal sem sikerült fognunk. (Jó, a lyukas fában nem is azt kerestünk.)

2017. október 23., hétfő

A triász kori trabant és a fázós macskaállat


Erre a hétvégére egy kiterjesztett Palóc túrát terveztünk, (hogy amíg ott lejárom a kötelező körömet, addig a csapat 4/5-e felfedezi Hollókőt, aztán együtt megyünk tovább Ipolytarnócra, ahova már rég készülünk vinni Copfost és Medve Urat.) De az őszi monszun elmosta terveinket. Husi úr és a cserháti sár szimbiózisa már messze földön híres, ezért úgy döntöttünk, inkább nem randevúzunk ma velük. B tervként a Természettudományi Múzeummal (és hatalmas adag palacsintával) készültünk.

10:01-kor az utolsó parkolóhelyet sikerült elfoglalnom a múzeum előtt. Az eső szakadt, az ostromló tömeg pedig folyamatosan nőtt. Kb. fél óra múlva már csak várólistára lehetett kerülni. Óriási sor állt az esőben a főbejárat előtt: a termek megteltek, további jelentkezőket csakis a távozók számának figyelembe vételével tudott fogadni az intézmény.

Egyébként le a kalappal előttük: bár lett volna okuk, de a megjelentek neveltségi szintjére egyetlen rossz szót sem mondtak, csak kicsi fiam lehelt egy ikonikus szókapcsolatot a fülembe egy brutális hiszti láttán.

Copfos és Medve Úr utóbb nem tudott nyilatkozni, mi tetszett nekik a legjobban. Mert minden. Nekem hosszú idő óta az ásványok, és a Titkos Rovartani Fiókokból imitt-amott feltűnő könnyű vegyes ízelítő a kedvenceim. A zuhogó eső dacára kimentünk a dínókertbe is, ahol drága nagyfiam lelte meg kedvenc triász kori leletét, íme:



Ez volt látogatásunk csúcspontja. Egy kazalnyi palacsinta ígérete gyors távozásra bírta a csapatot, és távozásunk után öt bőrig ázott várakozó behatolhatott a múzeum falai közé.

És amíg az ebéd elkészült, az unokatesók békés egyetértésben felöltöztették a macskát. Mert hogy szerintük fázott. (Jó, Maciállat is megéri a pénzét. Minden hasonló inzultus második percében a száját nyalogatja, hogy vajon milyen jutalomfalatot kap majd sérelemdíjként. A ma déli menü: száraz rágcsa, tejecske, palacsinta- és sonkadarabok. Ha netán valaki nagyon megsajnálná, hát gondolja át a dolgot íziben.)