2017. november 19., vasárnap

Szalagavató

Jelentős létszámban megjelent ma este családunk a szalagavatón. Nagyon szép volt. A program végén, amolyan ráadásként, a legény felváltva vitte táncba a hölgykoszorút: a nagymamákat, keresztanyját, és az ő lidérces anyukáját.

Csuda jó dolog, ha valakinek ilyen okos és szép nagyfia van.

A sírdogálást pedig jól beosztottuk: egyik nagymama szalagtűzáskor, másik a förgeteg néptánc végén , a lidérc meg a kedvenc zsoltáránál pislogott nagyokat.

Az ilyen pillanatokért érdemes élni. Hála érte, és köszönönet.


2017. november 5., vasárnap

mély, nyugalom


Egyes kedves rokonaim mélységesen utálják a novembert. Mert hogy ködös, szürke, hideg, esős, ésatöbbi. A kertészek számára viszont fontos időszak indul ilyentájt: a mélynyugalmi állapot. Minden szempontból nekem tetsző forrást erről sajnos nem találtam erről a neten, a szakkönyveim pedig jelenleg a Holdban, tehát a lényeg röviden: A lombhullató növények a nappalhossz és az átlagos napi hőösszeg csökkenése hatására a tápanyagot visszavonják leveleikből/hajtásaikból (gyökérzetbe/fás részekbe), a kiürült levelek pedig lehullnak, és a tél átvészelése céljából a növények nyugalomba vonulnak. A nyugalmi időszak pedig két részre oszható. Ennek első része a mélynyugalmi fázis, mely alatt a növény akkor sem hajt ki, ha egyébként erre a környezeti körülmények (legfőként a hőmérséklet) egyébként kedvezőnek tűnne. Hogy ez pontosan mikor kezdődik, és mikor ér véget, az taxonfüggő. Szinte úgy tűnik, hogy a növények is tudnak számolni - a kumulált hőösszeget legalábbis. (Tessék csak egy korai jázmin és egy fehér akác kivirágzásának körülményeire gondolni. Mindkettő szereti a klímánkat, de nagyon eltérő a stratégiájuk, t.i. hogy mekkora plusz értékű kumulált hőösszeg fölött kezdenek virágozni. Som - akár január elején, akác - leginkább májusban. Ennek ellenére mindketten nagyon jól érzik nálunk magukat. De ne feledjük, hogy míg a som őshonos, az akác É-Amerikából származó migráns. Azonos délkörről, mégis nagyon eltérő időjárási körülmények közül származnak. Hiába a megegyező szélességi kör, meglehetős a különbség a két klíma között.)

(Kis kiegészítés: a legnagyobbat azok a kerti növényeink szí..szegnek ősszel, akik, bár látszólag jól érzik magukat, mégsem alkalmazkodtak ehhez a szélességi körhöz. Lásd: leánder, muskátli, dália, kardvirág, csakis a példa kedvéért.)

Nagy általánosságban véve, haladunk a mélynyugalomba. Pár hidegtűrő virágot kivéve, visszametszettem a korai fagyoktól elfeketedett szárakat, a fagyérzékeny évelők töveit pedig ezen a hétvégén vittem le a vermelőbe, az ideiglenes!! vízvezeték-zárással egybekötve. Hisz jön még december 17., a Scarlett Emléktúra napja, ilyenkor úgyis nagy még a mozgás a tanyán. A vizet szerintem még akkor visszanyitjuk. Hiszen a szőlőt is le kell párolni valahogy, valamikor...

És ami vicces, és ezt Ebinek üzenem legfőként: mire az ember a legmélyebb téli depibe esne, úgy január eleje táján, már kezdődik is a kényszernyugalom. Eddigre a növények lassan összeszedik a genetikailag kódolt kumulált hidegóraszámukat. Amíg ez nem jön össze, addig akkor sem hajtanának ki, ha hirtelen a trópusokra kerülnének. Viszont, ha már összejött, az első csalfa januári enyhe napsütés képes kitolni velük, és fölébreszteni első rügyeiket. 

Az Óév végi ill. Újév eleji stratégiám nagyjából erre épül: december végéig az év csupa szívmelengető alkalom, a Szilvesztert túl kell élni (aludni) valahogyan, jólesően, aztán pedig lassan nézelődni a sombokrok/vetőmagos polcok környékén, hisz itt a kényszernyugalom és lassan a nyár is vele együtt..

-úgy legyen-

***

Na, és hogy november meg mélynyugalom.

A gyertyaégetős temetőjárás és a Monoton Maraton az utóbbi években összeforrt egymással. Ezen a bájos kis túrán végre az összes kiskorú csapattagunk kvalifikálta magát a Budapest Kupára. A felnőttek számára egységesen még egy kötelező megjelenés maradt. Ha az Égi Meteorológiai Állomás is úgy gondolja, e célból elmegyünk majd Rákosborzasztóra.

Hogy ezen kívül milyen túraügyi megmozdulást tervezünk még év végéig?

C-kupailag december elején Almádi. ("és a túlsó parton friss lángos kapható" - Anyukám veszprémi egyetemistaként többnyire Almádiban kapott konzultációkor diákszállást, meg nyári szünetben is, és így az egyik legelső csavargásközeli emlékeim egyike, hogy vizsgaidőszak végén ülök pelenkás sejehajjal az almádi strand homokján, bömböl a hangosbemondó, meg persze én is, és eközben azon gondolkodom, hogy vajon milyen lehet a túlsó part. A diplomaosztón meg egy különösen finom gombapörköltet ettünk valahol a veszprémi várban, azóta imádom a gombát, meg Veszprémet is. Éppen hatéves voltam, mikor Anyukám végzett a vegyiparin, én meg ősszel elsőbe mentem. Kissé nosztalgikus hangulatban vagyok mostanában, tudjátok be a novembernek.

Na, szóval megyünk Anyukámmal Almádiba. Lángost, kiló lisztből, ezen a szombaton sütött nekem. Elmentünk vele előrehozott Csepel-túrázni. Kacsát sajnos ezúttal sem sikerült fognom. (Kocsonya jövő héten lesz pulykából, sültnek való kacsát meg a decemberi ünnepkörre lövök. vagy ha nagyon nem sikerül, hát veszek.)

És közben jön dec.17., a Scarlett ET, nagyjából ismert terepen.

Ezen kívül, még Karácsony előtt tervezünk egy Privát Karácsonyi Dolina Túrát. (Van úgy, hogy az ember súlyosan meghasonlik bizonyos körülmények miatt, de valahogy mégis nagyon hiányzik neki maga a Szertartás. Na, hát ezért megyünk mi idén Karácsonyi Dolinázni - a Helyszín ugyebár adott, de az időpont védett. A Társaságról annyit: a tervek szerint mi megyünk, nagycsaládilag. De ha esetleg összefutnánk másokkal, erre megjegyezném: az idei Eperke és Potyókaszilva remekül sikerült, kóstoljuk meg, drága barátaim - és ezen kívül mindig akad nálunk pár gazdagon felfűzött vendégnyárs is.)

***

Nem akarok (most, még) nagyon belehaladni adventbe, de annyit még szükséges elmesélnem, hogy ma Ebinél aludtam, és egy jó késői (v.ö. 07:00) után mindkettőnkben fölmerült, hogy ki kéne néznünk a Karácsony-váró Csepel-túra helyszínére. Összerántottuk a csapatot, és egy erős kávé után neki is indultunk. Az ezereszer járt szigethalmi parkerdőben és a Kis-Duna partján egy kábé 10 km-es sétát tettünk. Noha ezúttal nem hajtott a tatár, vadkacsát ezúttal sem sikerült fognunk. (Jó, a lyukas fában nem is azt kerestünk.)

2017. október 23., hétfő

A triász kori trabant és a fázós macskaállat


Erre a hétvégére egy kiterjesztett Palóc túrát terveztünk, (hogy amíg ott lejárom a kötelező körömet, addig a csapat 4/5-e felfedezi Hollókőt, aztán együtt megyünk tovább Ipolytarnócra, ahova már rég készülünk vinni Copfost és Medve Urat.) De az őszi monszun elmosta terveinket. Husi úr és a cserháti sár szimbiózisa már messze földön híres, ezért úgy döntöttünk, inkább nem randevúzunk ma velük. B tervként a Természettudományi Múzeummal (és hatalmas adag palacsintával) készültünk.

10:01-kor az utolsó parkolóhelyet sikerült elfoglalnom a múzeum előtt. Az eső szakadt, az ostromló tömeg pedig folyamatosan nőtt. Kb. fél óra múlva már csak várólistára lehetett kerülni. Óriási sor állt az esőben a főbejárat előtt: a termek megteltek, további jelentkezőket csakis a távozók számának figyelembe vételével tudott fogadni az intézmény.

Egyébként le a kalappal előttük: bár lett volna okuk, de a megjelentek neveltségi szintjére egyetlen rossz szót sem mondtak, csak kicsi fiam lehelt egy ikonikus szókapcsolatot a fülembe egy brutális hiszti láttán.

Copfos és Medve Úr utóbb nem tudott nyilatkozni, mi tetszett nekik a legjobban. Mert minden. Nekem hosszú idő óta az ásványok, és a Titkos Rovartani Fiókokból imitt-amott feltűnő könnyű vegyes ízelítő a kedvenceim. A zuhogó eső dacára kimentünk a dínókertbe is, ahol drága nagyfiam lelte meg kedvenc triász kori leletét, íme:



Ez volt látogatásunk csúcspontja. Egy kazalnyi palacsinta ígérete gyors távozásra bírta a csapatot, és távozásunk után öt bőrig ázott várakozó behatolhatott a múzeum falai közé.

És amíg az ebéd elkészült, az unokatesók békés egyetértésben felöltöztették a macskát. Mert hogy szerintük fázott. (Jó, Maciállat is megéri a pénzét. Minden hasonló inzultus második percében a száját nyalogatja, hogy vajon milyen jutalomfalatot kap majd sérelemdíjként. A ma déli menü: száraz rágcsa, tejecske, palacsinta- és sonkadarabok. Ha netán valaki nagyon megsajnálná, hát gondolja át a dolgot íziben.)


2017. október 18., szerda

"nem volt rest, se kába, birtokát óvni ellenünk"


-az éves tanyai összefoglaló következik-

József Attila címadó mondata után pedig Oravecz Imre:

"A táj, a hely alakítja, formálja az embert. Más az alföldi, a felföldi, a magashegységi, a dombvidéki, a szárazföldbelseji, a vízmelléki, a szigetlakó. Legalábbis az újkori nagy keveredésig voltak ilyen tekintetben vérmérsékletbeli, lelki, de még testi, alkati különbségek is. Addig, amíg ki nem tört az emberiségen a globális viszketegség, és a bolygó lakói el nem kezdték változtatni a helyüket, tömegesebben, gyorsabban és szeszélyesebben, mint a régi, nagy mozgások, a népvándorlások idején.

De nemcsak a nagy tájegységek vonatkozásában látszik ez igaznak. Áll a kisebb domborzati egységekre, a közvetlen, a mikrokörnyezet felszíni alakzataira is. ... Mindent onnan lát, arról, azon keresztül, abban gondolkodik, az számára a biztos, az archimédeszi pont, ahonnan kifordítja a sarkából, ha nem is a világot, de legalább magát, akkor is, ha lejön róla, ha nincs rajta. ... Még inkább így van ez, ha a tetejébe még földművelő is, aki a földdel, a hegy anyagával dolgozik, akinek a földtől függ az élete, mert a földből él, a föld gyermeke. Már egy emberöltő alatt is végbemehet e különös, semmilyen műszerrel ki nem mutatható, ám annál jelenvalóbb változás. Hát még ha több nemzedék követi egymást, az apja, nagyapja, dédnagyapja, esetleg minden őse ott élt, küszködött előtte! ... Ez történt az Árvaiakkal is alig több, mint száz év leforgása alatt. Az ő archimédeszi pontjuk Ondrok gödre volt. ... Ez történt az Árvaiakkal is alig több, mint száz év leforgása alatt. Az ő archimédeszi pontjuk Ondrok gödre volt."

***

A mi gödrünk a Nagy Lapos, melynek partján a dombvidék csöndben belakakanyarodik a ködbe.

-szívem hasad, ha csak meglátom, bár jól tudom: ez egy átlag kortárs blogolvasó számára maga a nyáltenger-

***

Árvai István Oravecz regényének végén kivándorol Amerikába, mert nagygazda apja nem segíti meg az ifjú családot a maga sokjából pár hold földdel, hogy  a kétgyermekes fiatal család elkezdhesse itthon a saját életét. Bár szándékaik szerint némi pénzt akartak összerakni magyarországi földvásárlásukhoz, végül nem tértek vissza.

Kőkemény a párhuzam a mai korral.

***

Családunkon belül látok jó és rossz példákat is. Én (és húgaim) időben megkaptuk "jussunkat",  hogy t.i. egy szerény, de a legjobb időben érkező támogatással a családi vagyonból saját lábunkra állhassunk. Hála ezért legelső sorban Anyukánknak.

Aztán ki-ki a maga vérmérséklete szerint fialtatta a tálentumait, érdekes megnézni, ki hogyan-

Fiam apja megbukott családjuk értékrendjének csapdáiban. Fiam apai nagyapja merev-egyenes derekú embör volt. De végül belátta: hibázott, és hogy hol-miben. Ami pedig a legfontosabb: akart és tudott szépíteni. Ezzel olykor helyzetbe hozta kedves egérfülű kisunokáját. Nagy szív és bölcsesség kellett ehhez. Hála neki ezért, és Isten nyugosztolja.

***

Hogy miként jön mindez a tanyához?! Jó, megpróbálom elmondani, de ez néha számomra sem egyszerű.

A legfontosabb, az értékrend, amit én otthonról kaptam:

-egyrészt, legelső sorban: tanulni, tanulni, tanulni - mert amit megtanulsz, az mindig a tiéd marad.
-másrészt: fialtasd a tálentumokat és add tovább az utánad jövő generációnak, mert így hosszú távon a családodé marad.

A tanulásról és egyéb egyrészekről annyit, hogy fiam az utóbbi években remek célokat tűzött ki maga elé, ezekből sokat már meg is valósított, és mostanában kezdenek beérni  ennek gyümölcsei, olykor már anyagi téren is. (Annak ellenére, hogy pár hónapig még kk., de nagykorúságának elérése napján vállalkozást kíván alapítani, és már most van életképes üzleti terve.) De most, és tanyaügyileg nem is ez a fő-fő lényeg, avagy ki tudja, hisz minden, mindennel összefügg.

A másrészről: idén sikerült egy-két más részt hozzácsapnunk a birtokhoz. Ennek anyagi kivitelezése során sokszor súlyosan kilógott a sejehaj a gatyából, de végre a miénk az a másik főőd is, például, azaz hogy a fiamé. Aki ugyebár nem az a tipikus földműves típus. Jó, ha szükséges, akkor besegít, de a földtúrás egyszerűen nem az ő világa. Ellenben a gazdálkodással kapcsolatos bizonyos határterületek nagyon is érdeklik. Azt hiszem, őszintén remélem, ez lesz az ő útja.

Ebben a csomópontban futnak össze sok év tanulmányi-anyagi erővonalai. Talán méltán hiszem, ő megkapta a családtól mindazt a támogatást, mely segítségével idehaza is boldogulhat.

***

Az idei év tehát inkább a sok évre előremutató műszaki-gazdasági fejlesztések éve volt a tanyán. Növénytermesztésileg max. szinten tartottunk, olykor stratégiailag határozottan vissza is vonultunk. Az idei a hosszú távú befektetések, és nem a szüret éve volt. De talán már látszik az ív!

***

Ami még fontos: Anyukám idén nyáron egy csomó unokát táboroztatott az öreg házban, ahogy Scarlettnél nyaraltunk annak idején sok éven át.

-az élet körbejár-

2017. október 15., vasárnap

A Város megeszi a Mezőket reggelire


Hosszú éveken át egy csendes kis falu szélére jártunk csipkebogyózni ilyenkor ősszel. Jószágok voltak, kóbor cicák, vad mező, szelíd erdőszéle, és valahol beljebb egy csodálatos csipkebogyós sáv is.

Erre az őszre sajnos valami borzasztóan megváltozott a táj. Először nem is értettük, csak a bokorsáv szélén húzódó hatalmas szemétkupacra lettünk figyelmesek. Aztán sorra feltűntek az ösvény túloldalon húzódó "valamik", melyekről rövid vizsgálódás után kiderült, hogy ezek bizony elektromos elosztó-szekrények. Hamar megtaláltuk a gázcsonkokat, és a csatornafedlapokat is. A meselbeli erdőszél parcellázás alá került, a jövőben itt lakópark épül. 

-a táj öt másodpercen belül megsemmisíti önmagát-

Jövő őszre új csipkebogyós helyszínt keresünk. Vannak már elképzeléseim, de az ingatlanfejlesztők elől igyekszem azokat titokban tartani.

A régi helyszínt ma két kisgyerekkel: Medve Úrral és Medve Kisasszonnyal búcsúztattuk. Szedtünk két kosárnyi bogyót, játszótereztünk, majd elfogyasztottunk egy szerény ebédet hajlékunkban.

Medve Kisasszony együttlétünk sokadik órájában megfeledkezett magáról, és nagy hangon elkezdett dumálni. Anyukám szerint ez nála a normál üzemmód, csak valamiért tart tőlem a kislány. Meg a fiamtól is. Bizonyára nem tudja még, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap.

Medve Kisasszony amúgy keresztgyerekem, egyelőre (?) az egyetlen "igazi" a sok fogadott közül. Kettő és háromnegyed éves múlt, pár hete óvodás, és remélem, sokat fogunk még mi együtt túrázni.

-úgy legyen-



2017. október 8., vasárnap

Volt még egy újrázás ezen a hétvégén


Együtt a Magyar Családokért, Adyliget

A felnőtt csapattagok némelyike vontatottan halad idén a BuKu teljesítéssel. Belegyömöszöltünk ebbe a hétvégébe minden fontosat, és a végül még akadt remény egy vasárnap dél körüli túrára. EMCs, Adyliget. Nem igazán tudom hova tenni a címet. Ismerős, mintha olvastam is volna már róla beszámolót valahol, de hol is? Google a barátom, keressünk hát rá kicsit. Köpte is az infót hamarosan: többek között egy bizonyos Lidérc is beszámolt erről a kóborlatról 2015 őszén. Hát innen szép nyerni.

Mivel neccesnek tűnt 11 órára rajtba érnünk, telefonon engedélyt kértünk és kaptunk saját idő terhére való indulásra a rendezőktől. (Szerencsére nem kellett visszaélni a türelmükkel, kb. egy órával zárás előtt, és legalább két csapatot lehagyva-lehajrázva értünk célba utóbb.)

A Feketefej nem éppen kedvencem, és ezt nem is először állapítom meg. Meghagyom SóGorillának ezt a kedves lehetőséget.

Ahogy elhagytuk a P- csapást, egy kedélyes vasárnapi ebéd előtti sétává lényegült át a menet. (Mivel én vadállati módon éhes voltam, elég morózusan förmedtem arra a meggondolatlanra, aki el akarta kunyizni megkezdett szendvicsem felét. De szerencsére volt még másik a hátizsákban.)

Csakis az utókor okulása kedvéért megjegyezném: tavalyelőtt is elbizonytalanodtunk a Vadaspark előtt, és most is. Hiányosan vannak fölfestve erre a jelek. Az S+ bevisz a külső parkolóig, (ott jobbra-átlósan bevág az erdőbe), no de onnan hogyan tovább?!! Akkor is, most is a parkolóőr segített ki bennünket. A mostani fiatal srác annyit mondott, hogy a mai napon mások által már többször keresett Szilfa-tisztás 200 méterrel arrébb, jobbra nyílik, ezt biztosan tudja. Mások is kérdezték már erről, és nem jöttek vissza. Mivel az S+ jelzést nem ismeri, nem akar mást mondani. Ez nagyon korrekt eligazításnak, biztató jelnek tűnt számunkra. El is indultunk arra. Végig a jobb szélen haladtunk az ösvényen, és az erdőbe érve kb. 50 méter múlva megleltük az első P+ jelzést. (Két éve egy másik parkolóőr navigált bennünket. Ő az: itt a parkolótól átlósan menjenek be a az erdőbe! tanácsot adta, és az is jó volt. T.i. a Szilfa-tisztás sarkánál összefut a két jelzés. (S+ és P+)

És innentől újból semmiféle navigációs problémánk sem volt.

Hamar beértünk a célba, ahol igénybe vettük a Rendezőség bőkezű, szíves vendéglátását. Ők rendszerint friss péksüteményekkel készülnek. Ma egyenes és kerek pereceket falatoztunk. Ránk fért nagyon.

Kitartott ebédig. Mivel az Nagy-Budapest egy keresztben átellenes pontján várt ránk, így a fíling kb. mintha vidékre utaznánk. De milyen jólesett utána megpihenni!

Nem kizárt, hogy jövünk még.

***

Ezen a túrán jártunk, köszönjük az élményt.





2017. október 7., szombat

Újból kincsvadásztunk a Sztaravoda völgyében


Vadvirágos egyetemista éveim alatt a (csak majdnem) legfiatalabb húgom felsőtagozatos/kisgimnazista volt, és akkoriban pályaválasztási elképzelései szerint geológusnak készült. (Később elég messze kanyarodott ettől, de ez itt most mellékszál.)

Ami ezzel csodamód klappolt: egyetemi éveimben mesés lehetőséget kaptam: az őszi félévek első, illetve a tavaszi félévek utolsó két-három hetét csodálatos, ingergazdag autóbuszos országjárással tölthettük, ráadásul teljesen díjmentesen. Az adott félévben érdekelt tanszékek összefogtak, és pergő tempójú/tematikájú terepgyakorlaton vehettünk részt. Gyakorlatilag bejártuk az egész országot, az átlag országjáró kirándulások/túrák által nem igazán érintett utakon.

A program ott és akkor nagyon fárasztónak tűnt, de rögtön diplomázás óta elkezdtem nagyon-nagyon hálás lenni ezért a lehetőségért.

Mivel a talajtani tudományok számomra is mindig vonzóak voltak (míg Szörnyella Professzornő (szerintem indokolatlanul) szénné nem szívatott a szigorlaton, de ezzel most ne foglalkozzunk), és a geológiai/talajtani megállók az első években különösen hangsúlyosak voltak, én mindig bő és üres hátizsákkal indultam reggel a napi portyára. Macitesónak gyűjtöttem kőzeteket/ásványokat. Estére alig vonszoltam magam a zsákmány súlya alatt.

A húgom szakmai érdeklődése azóta elképesztően nagyot fordult. Én, műkedvelőként, a mai napig  nagyon szeretem a geológiai látványosságokat, és szeretek gyűjtögetni, ha éppen úgy adódik. Munkaügyileg én sem ilyesmivel foglalkozom, még csak megközelítően sem. De a kérdés most számomra az, hogyan adom tovább mindazt a szépet, amit kaptam ezeken az egyetemi portyákon.

A fiammal kb. egyéves kora óta folyamatosan túrázunk. A kezdeti útkereső megmozdulásokat hamar fölváltották a geoláda-keresések. Ezek közt meglepően sok geológiai érdekesség akadt amúgy. A fél-egy napos kiruccanásokat négyéves kora körül fölváltották a többnapos tematikus országjárások (v.ö. terepgyakorlatok:)) Hamar kiderült, hogy őt a várak és a kincsek (beleértve a "kincses kövek") érdeklik, de azok nagyon-nagyon. Sokáig vár- és kincskatasztert vezetett, fejben, és részleg naplóírásban is. Ezen a szálon bejártuk az egész országot. De kilenc éves kora előtt pár héttel nagyon nagy bajba kerültünk. (Ezt most nem részletezem, de a régi olvasó, ha akarja, összerakja a sztorit magának.) Ez a nagy baj kb. két dolgot jelentett: a katasztrófát megelőző élményekre csak random, és nagyon mozaikosan emlékszik mind a mai napig - ill. egy darabig az új programok fizikailag eléggé be voltak határolva, de én (kívülálló szemszögéből szinte brutálisnak tűnő törtetéssel) haladtam előre. Pótoltunk egy csomó mindent a Nagy Reset után. Sokszor nagyon soknak tűntem a külvilág számára, tán sokszor és sokak nem is szerettek érte, de az eredmények tükrében én ezt vállalom. 

És jött közben Scarlett halála, és a felszabaduló időt kihasználó teljesítménytúra-szál. Akkor sok időm fölszabadult, és ráadásul folyamatos kilométerhiányom volt. Mentem hát, főleg magamban, elég sokat. 

Eközben rájöttem, ha egyedül indulok és egyedül érkezem, az lélekromboló. Indultak hát újból a (kiterjesztett) családi túrák.

Mivel a fiam az utóbbi pár év szombatjait egy-két-hár idegen nyelvek elsajátításának szenteli, ezért tt-főműsoridőben csak nagy ritkán tart velünk.  De én kalandtúrázni szeretnék, és ráadásul gyerekekkel. Így került képbe Medve Úr és Copfos, akik nekem unokaöcsi ill. unokahugi státuszúak. (Ezekből vannak bőven mások is, de az Úr mostanában őket rendelte mellém túratársaknak.)

***

Na, és csekély felvezető után, lassan jön a lényeg is.

Fiammal, kedvenc Zemplénünkben, igen sokat vadásztunk ásványokra az utóbbi másfél évtizedben. Olykor meglehetős sikerrel. Van például egy bizonyos féldrágakő, mely egy bizonyos szűk földrajzi helyen, bizonyos naptári/időjárási viszonyok közt kereshető (és található). Gondos tájolások után kb. minden kincsvadászatunk kb. ott ért véget, hogy nem fért több a több a tarisznyába/nem bírtunk többet magunkkal vinni. A fiam ebben  vadászatban szocializálódott, de igazából mégis Magyarország középkori történelme (és a várak!) érintették meg. Ezért, amíg ő volt a főszereplő gyerek, többnyire ilyen tematikában nyomultunk.

Tavaly elvittük Medve Urat egy kis szalonnasütésre a főváros-közeli buckák közé. Mivel elég vacak volt az idő, féltünk egy alapos zuhétól, ezért egy ismert és védett terepre mentünk: Sztaravodára. (Szentedrei skanzen fölötti tisztások, fiamék gyülekezetileg itt sátortáboroztak évekig.)

No, és mikor Medve Úrral tavaly arra jártunk, történt valami nagyon érdekes. Azóta is emlegeti. Akkor ugyanis egy Oranzs Rombos Üvegtit nevezetű féldrágakő nyomára bukkant a patak partján.  Hol ebben, hol abban a kőkupacban talált újabb rejtőző példányokat. (Itt szeretném megörökíteni, a jövőre nézvést, hogy az üvegtitek piaca pl. az O. Kertészet. Idénre ezt elfelejtettem, ezt, és komolyan törtem a fejem, hogy hol is?!! .. mondjuk így: lehet a begyűjtött példányokat eladni, vagy valami ilyesmi..) Azóta is úgy gondoljuk, hogy nagyobb esőzések után a hegyoldalakból az esővízzel féldrágakövek zúdulnak le a patak felé (imitt-amott, fa tövében tűzrakóhely kövén megrekednek), és csakis a nagyon szemfülesek akadnak a kincsek nyomára.

Szerintem az idei zsákmány valami opálszerű képződmény lehetett. Ami furának tűnt, hogy már eleve formára csiszolta valami titokzatos erő ;)

Hazafelé somot legelt a csapat, eléggé megilletődötten, ugyanis valaki az óvatos és magabiztos növányismeret/gyűjtögetésre tanítgat minden útba jövőt.

A som nagyon finom, ezzel kb.  mindenki egyetértett.

Sztaravoda sütögetőjénél a kiadott feladat a: "Gyűjtsetek száraz avart a tűzrakáshoz!" volt. Egyik gyerek mindvégig tartotta magát az ukázhoz, így ő lényegesen kevesebb kincset gyűjtött. A másik inkább a drágakövekre cuppant rá, ezért volt olyan pont, hogy 11:1 volt az ő javára. (Hamar kihirdettem, hogy a kincsek elosztása nem megtalálás, hanem felezés szerint alakul.) Mivel a nagyméretű drágakövek száma páratlan volt, előre kíváncsi voltam, hogy azok szétosztása miként alakul. Otthon, nálunk került sor az osztozásra, a legvégéig: az óriás színjátszós cuccig. Lefagyás. "No, kedves Medve Úr, és drága Copfos: van énnekem egy diótörő kalapácsom. Szívesen kettéütöm az utoljára maradt Nagy Szivárványos Üveggolyót, neked is jut egy fél, meg neki is jut fél." A végén én szégyelltem magam a fölskiccelt salamoni krétakörért. Az egyik gyerek vigyorogva rábólintott, hogyaszongya: vágd ketté, a fele az enyém, fele az övé! A másik gyerek fölsikoltott, hogy jaj, csak azt ne!! Csak ketté ne törd ezt a gyönyörű szépséget, legyen inkább az övé!



 


2017. október 5., csütörtök

sorsfordító félmondatok


-gyógyult, pályaválasztásának ellenjavallata nincs-

Az ajtó külső oldalán mormolva fölolvastam magamnak az ambuláns lapot, majd legott és ízibe elbőgtem magam. (Ilyen csak a legeslegsűrűjében esett meg velem, egyetlenegyszer, egy kórházi osztályavató lufikompozíció kellős közepén, de elmúlt.)

A zsúfolt váróban lopott, szánakozó tekintetek követtek, de ezt nem hagyhattam. Bizonyságtétel következett: örömömben sírtam, Sorstársak. Örüljetek velünk, mert vannak csodák, lám ezt itt. Jó helyen vagytok ti is.

Noot-Ropi-l főorvosnő azóta már az égben majszolgat. "Csak semmi Nootropil, rágcsáljunk ehelyett egy kis ropit, csak hogy ébren maradjunk. Markoljon bele, Anya, és közben gondolkozzunk egy kicsit ezen a dolgon." És a gondolkozás eredménye lett ez a mai félmondat.

Vannak az Úrnak idelent angyalai. Az egyik minket is megsegített. Hála legyen érte.

Egy ideje már megtért Teremtőjéhez. Őt ismerve, hazatért.

-in memoriam N.M. -

2017. október 1., vasárnap

szüreti mulatság


Szombat este pont naplementére értünk le a tanyára. Hűvösek már az esték.

Régen az Othello-szüret időpontja novemberben volt (azaz több részletben zajlott a szőlőben a munka.) Most csak ebből a fajtából van számottevő mennyiség, mivel őkéksége ukmukfukk visszanőtte magát bizonyos helyekre. Tehette, hiszen direkttermő. És a jelek szerint agyon sem csapható.

Apróságok összességéből bizonyítható a klímaváltozás: a harminc évvel ezelőtti novemberi szüreti időszaknak leáldozott. Az Othellót mostanában szeptember/október fordulóján szedjük. Már a múlt héten is nagyon pergett, most végre lépnünk kellett.

Othello szőlőből (és általában a direkttermőkből) nem szabad bort készíteni, mert az metiles lesz. Friss fogyasztásra, gyümölcslének, valamint párlatnak viszont kiválóan alkalmas.

Gyümölcslé formájában nem igazán jött be a családnak. Ebi gyümölcscentrifugás újítását most hanyagoltuk. (Az öreg présnek lába kélt valamikor az évek során, ezért egy fényesre pucovált retró centrifugát használtunk tavaly a lé kipréselésére.) Idén megtáncoltattuk a gumicsimmát a hordóban talicskában.

A folyamat végeredménye talán valamelyik téli túrán már kóstolható.

***

Kiegészítés előbbiekhez: Macskából nem lehet pálinkát főzni. A macska nem eszik gyümölcsöt. Ellenben nagyon szemtelen jószág.

A látszat ellenére a tányérokat Ebi nem utána vágta, hanem fölöttébb nagy kedvvel mosogatott. Szerencsére még a művelet megkezdése előtt tört mindent ripityára.





2017. szeptember 30., szombat

csúcstámadás


Szépen haladunk a Budapest Kupa teljesítésével. Medve Úrnak a mai napon meg is lett a minimálisan elegendő pecsét a füzetében. Copfosnak is már csak egy hiányzik. A jelek szerint egyelőre én állok legrosszabbul, de én közismerten lusta vagyok.

Ma egyébként a város közepén túráztunk, kedvenc Gellért tanszékemen. Életem egy különösen vadvirágos időszakában elég sokat csavarogtam arra, ennek okát lásd feljebb, és eközben meglehetősen szívemhez nőttek bizonyos ösvényei.

Medve Úr azért nem volt annyira oda érte. Mindent elkövetett, hogy húzassa magát. De ugyebár, rondó-téma, én lusta vagyok.

A Filozófusok kertjében mindenki fotózkodott egy neki tetsző szobor társaságában. Nem, nem vagytok kíváncsiak a Gandhi mester lábánál ücsörgő alakra.

Szőlőt vételeztünk a turistaellátóban. A hegy aljáig elfogyott. De egyelőre még a csúcsra se jutottunk fel. Kilátást nézegettünk, házakat kerestünk. Inflexiós ponton túl ellenőrzőpontot találtunk. Innentől pedig botorka lefele.

Az 1./4. ellenőrzőponton NaJa megjegyezte, ide kellett volna a cukorkát tenni. Nem tudtam nem egyetérteni vele. De azért jól esett az a gyerkőcöknek a célban is, egy-egy vaskos szelet zsíros- és nutellás kenyér elfogyasztása után. A színjátszós zöld cukorpapírt pedig trófeaként szorongatták a villamoson. Talán bele is került a mai okleveles lefűzőbe.

A Műegyetem előtt Copfos kifejtette, hogy itt fog majd tanulni felvettük a Sárga Rettenetet, aztán irány haza lecsót főzni.

Ha az idő is kegyes lesz hozzánk, a következő héten egy tavalyi túrát ismétlünk. Nagyon belekívánkozik ugyanis a túrarituálék éves rendjébe. Majd mesélek.

***

Ezen a túrán jártunk, köszönjük az élményt.


 



2017. szeptember 26., kedd

évfordulók


8 - Mikor is az utolsó után Csepelen túrtunk egy geoládát egy szutykos áteresz alól. Aztán, mérsékelt sikerrel, cipőfűzőt kötni tanultunk.

4 - Írtam mindenféle szirupos okosságokat, de szerencsére még élesítés előtt töröltem. Elvégre én Margit Vídia vagyok, vagy mi a szösz. Vagy nem. Ismét sűrűsödnek az erővonalak, álmodok is össze mindenféle kolosszális baromságokat.

Trigger warning: a temetők halálosan untatnak, de bármiféle tűzijáték füstjétől-ropogásától megjön a hangulatom,

adj Uram örök nyugodalmat Néki, és az örök világosság fényeskedjék Néki.




2017. szeptember 18., hétfő

Látom, hiányoltok


Egy ideje alkotói válságban vagyok. Gondolom, már feltűnt.

Míg túllendülök ezen, elmesélem, hogy múlt héten Ebivel voltunk egy túrán, ahol reggeli után tettleg inzultált egy libát. Aztán mentünk, mendegéltünk, eközben megkerültünk két horgásztavat, és megmásztunk három dombot. A második domb tetején lelegeltük egy hajdanvolt földi édenkert fáin futó kivadult mézédes szőlőt.

Aztán visszatértünk a faluba, ahol egy öreg bácsi köszöngetett minden arra járónak, és volt egy kutyája meg két macskája, akik a lába körül sertepertéltek. Az egyik macska egészen olyan volt, mint Bélaállat, akit Pesten elütöttek a házam előtt. Majdnem zsebretettem a szürkét, de hát egyrészt a bácsié, különben is nagyobb szüksége van rá. Egyet a kőtábláról, meg hogy egymást szeressétek, de ez most szoros meccs volt magammal.

Kedvenc Medve Urammal egyik hétvégén elmentünk az Elveszett Pusztába csavarogni. Találtunk ott egy felújított templomromot, friss virágokat, és az elmaradhatatlan pletyizős tót asszonyokat. Már rég megfigyeltük, ez egy rituálé náluk: kibicajoznak a Pusztába, kiülnek a kereszt elé, és ott anyanyelvükön pletykálnak. (Nem tudunk szlovákul, de ugye orosz áthallással nagy vonalakban követhető volt még tavaly  a semmi más nyelven kommunikálni nem hajlandó tátrai idegenvezető is. A fiamat egyébként ez utóbbi győzte meg, hogy negyediknek az oroszt tanulja.) A hozzájuk fűződő ambivalens érzelmi viszonyunk hatására Medve Úrral közösen úgy döntöttek, hogy a geoládát nyilván még az oroszok lopták el a kiserdőből. A kisebbik gyerek ágakból hamar egy gyors tankcsapdát eszkábált a földút közepére. A ládát amúgy nem lopták el, csak gps nélkül mentünk keresni. Miután Medve Úr a sötét erdőben háromszor átesett egy rönkön, röptében érintett hét féltenyérnyi pókot, vizionált további százhetet, visszavonulót fújtam. Gondoltam, mit kapok én ezért az anyjától. És lőn, hogy milyen csúnyát mondott az a Lidérc. Pedig magamhoz képest igazán kisasszonkás voltam.

Az elmúlt hetekben olyan is nem történt, hogy majdnem elmentem Szolnokra túrázni. Ugyanis akartam venni egy cuccot a Jófogáson, és oda kellett volna elmennem érte. De Anyukámtól kaptam ajándékba egy helyettesítő alkatrészt, pontosabban két egyformát, csakis a balansz kedviért, és azok segítségével összelegózom majd a valamit. A következő napokban tehát barkácsolni fogok.

Anyukám még azt is megígérte, hogy a következő névnapomra, avagy tetszőleges alkalmamra megajándékoz azzal, hogy vágyott névfelvételem minden anyagi és hivatali basztatási vonzatát állja. Egyébként, ha már ilyen kedvesen megkérdeztétek, a Margit nevet venném föl a vezeték- és keresztnevem közé. Egész jó hangzása lenne, csak nagyon lusta vagyok az ilyesmihez. Is. Képzeljétek esetleg oda. És hogy miért tetszik nekem ez a név, azon kívül, hogy csak? Hát nem is tudom. Margitnak hívták például a rokon szomszéd nénit, a durrantóst, aki mindig nagyon morcan nézett, rondán beszélt, és folyton lógott a gambája. Állítólag egyre jobban hasonlítok rá, és most, hogy az ő hajdani részén is rodeózok, még rám köszön sötétedéskor az ő udvarlója is. Úgy értem, valamelyik. Margit néninek amolyan igazi zsénagynéni temperamentuma volt, ellentétben nagyanyámmal. (Pocakos gazduramat bizonyára kivitték már a temetőbe, egy ideje nem szaporodnak a kövek Scarlett sírján.) Tudjátok, mindig is tetszettek nekem a ronda emberek. Ez valami evolúciós dolog lehet, hiszen szemfestés közben mindenképpen bele kell néznem a tükörbe, míg például a hajamat sötétben is pöpecül be tudom fonni. De ez most ugye megint mellékszál. Visszatérve a Margitokhoz, a másik nagyanyámat úgy hívták. Állítólag világszép nő volt, és ehhez, csomagban akciós, picit elmeroggyant. Valamelyikben hasonlítok rá. Hogy melyikben, az fentiekből a formális logika szabályai szerint levezethető.

Ahogy az is, hogy családi sokadalom volt ismét. A világnagy eszemmel kerti partit szerveztem. A vendégeim gondosan gumicsizmát is hoztak. De a kertben található hajlatokkal nem számoltak. Ott bizonyos csapadékintenzitás fölött már nem ér semmit a csimma. És vasárnap olyan bizonyos fajta volt. Meg különben is savanyú.

Ja, és persze a 18 kás városismereti túra is aznap reggel volt, csak hogy ki ne száradjon az ember bőre.

Hát ilyenek történtek mostanában macska- és túrafronton. Az összes érdeklődő, arra nyitott, kedves jó barátomat pusszantom. A kevésbé kedveseket is.


Gy. és rosszabb szeműek k. a libaállat előtt nem a lefosztott tolla, hanem gyalult káposzta volt. Lehet, ez utóbbi jóval nagyobb állatkínzás. Le kell szögezzem: a jószág nem a mienk, és túlélte, hogy Ebi megszeretgette. Ebi is, pedig a gazdája bottal volt, és nem is egyedül. Ebi tud valamit:)

2017. szeptember 2., szombat

kilencven


Öregeink közül feltűnően sokan születtek szeptemberben. Ezen a hétvégén Öreg Mámi kilencvenedik születésnapjára voltunk hivatalosak, aki, bár negyedszázadnál is idősebb, Anyukám unokatestvére. Jó ötven évnyi kihagyás után hivatalos ügyben találkoztak nemrég.

Ahogy korosodunk, egyre jobban elhatalmasodik rajtunk az általam csak per zsénagynéninek nevezett temperamentum és a mufurc lógós bulldogpofa. (Bár én állítólag apámra is nagyon hasonlítok. Aki ugyebár kopasz volt, mint az ágyúgolyó. Engem az a hasonlat annyira sokkolt, hogy a lehető leggyorsabban hosszú copfot növesztettem. Hát képzelhetitek, micsoda gyönyörű vagyok!)

"Nahát, végre megtaláltam az én testvérkémet!" fogadta Anyukámat Öreg Mámi, közelébe ült, és egész vacsora alatt alig is vette róla le a szemét. A néni amúgy kitűnő mentális egészségnek örvend, okosakat beszél, kiváló humorral viccelődik, jó nyomon sírdogál - csak hát ugye az ő testvérkéjét negyvenötben agyonlőtték az oroszok. A helyzet itt vált torokszorítóvá, hogy aztán az őszirózsáknál réklibe rejtett bömbölésre fusson ki.

A nagycsalád, sőt az egész falu megadta a módját az ünneplésnek, lagzis sátrat béreltek, a nénit a polgármester is megköszöntötte, kedves doktornénije is eljött a vacsorára, és az ország távoli részéről is a rokonok. Ésss: citromos túrótorta volt, az ünnepelt kedvéért diabetikus, ráadásul még jó is volt. Elénekeltük párszor a halászjutkás születésnapot, meg egy rakás magyar nótát, majdnem mindenkinek a magáét, bár a kakas nem szólt, nagyanyám őszirózsái igen. A mámi búzavirágszemű-galambősz kisfia vigasztalgatott, egyébként pedig kanállal ütötte a taktust, zenész sztrók után, hangszert fogni nem tud, énekelni se, szomorú ez, de legalább még él. No de Karnagy úr jubileumi ünnepségét a szülinapi buli miatt ellógta az alt néhány különösen kutyaütő erőssége, volt hát hangzás, kérem szépen.

Megünnepeltük a nénit becsülettel.

Jócskán ránk sötétedett, mikor végre útnak indultunk. Ez a szomorú az egészben, a tanya csak pár faluval arrébb esik emeztől, az előző vigadalom óta szinte nyomtalanul elrepült ötven év. Otthon szemerkélő esőben, térdig lucskos fűben botorkálva nyitottam a kaput - azon a földön, ahol valamikor régen ez a történet elindult.

2017. szeptember 1., péntek

Budavári Keringő


Míg Imrét vártam a Bécsi kapu alatti lépcső kőkorlátján, szemerkélő eső kíséretében megérkezett az ősz. Kicsivel később befutott Főrendező úr, majd néhány fejrezgésen túl az útleírásokat rejtő papírdoboz is, futárral. Gyors adminisztráció után, még jóval a hivatalos rajtidő előtt indulhattunk is keringőzni. 

Pontosabban csárdásozni. A Mátyás-templom előtt magyar táncokat tanított egy népi együttes, így jövet is, menet is roptuk egy kicsit. Ez a váras túra szerintem ilyesmiről kell szóljon, az első rendezés így is indult: nézzetek jól körül, sétáljatok egy jót, és egy órán belül vissza ne gyertek nekem! Ez volt akkor az utasítás, és ekkor határoztuk el, hogy legközelebb hozzuk a gyerekeket is. Azóta belesimult a rendezvény a TTT szabályai közé, de mindig megvannak nekünk a külön utaink.

Ilyenek például a Hadtörténeti ágyúi is. Előtte és mögötte is megolvastuk őket, sokadszorra, a dedek pedig megvitatták, melyiket hogy hívják, és vajon szorul-e valaki átnevezésre tavaly óta. És, ami leginkább lényeges: hány perc alatt jutunk innen el a várbástyán fészkelő fagyizóba? No, azt igen gyorsan, teszteltük is. Copfos az aloés fagyit is, (nekem azzal voltak bizonyos fenntartásaim, Jugóban az építőtábor sokadik napján mindig aloélevelet rágcsált, akinek szorulása volt, látványos eredménnyel), de a fagyi nem okozott az előzőnél is gyorsabb futást. Innen is látszik, a "kézműves" címke pusztán csak az árkategóriára utal csalhatatlanul, a beltartalomra kevésbé.

Megnéztük, amit kellett, a turul alól csekkoltuk az "óvodatornyot" is, majd gyomrunk korgásának ütemére visszafelé indultunk. Még mindig voltak kósza kései indulók, de mi már a díjazást vettük át, és trappoltunk a megállóba. Pont elcsíptük a beérkező 16-ost. Valami szokatlanul kavart lefele, sokáig tartott az út, Medve Úr jól el is aludt a hátsó sor legcsücskében. De azért valahogy sikerült kikanalazni a metrónál.

Odahaza pedig késő esti bulit tartottunk: Copfos a napokban ünnepelte hatodik születésnapját, őt köszöntöttük. Jellemzően a netről nyomtatott nulla ft költségű monszterhájas:] kifestőlapoknak örült a legjobban. Na jó, egy picit a pink körömlakknak is, meg a divatnőcis kalapnak is. Az elfáradás mértékére pedig jellemző, hogy fektetés után nem kellett Mátyás királyról mesét mondanom.

Hát röviden így telt az ősz első túrája.

***

Ezen a túrán jártunk, köszönjük az élményt.


2017. augusztus 28., hétfő

"hűvös szelek járnak"


Megvagyok, nyugi - csak évről-évre egyre tikkadtabban várom a nyár végét.

Túraügyileg ismét egy Magas-Bakony teljesítménytúrát húzott be a csapat nyárbúcsúztatóként. Bár szeretem a vidéket, ez a rendezés számomra nem igazán jön be. (Ellentétben sok száz, vagy akár 1000+ túratárssal - no, és ez még inkább elriaszt a továbbiaktól.)

A tanyán pedig teknősbéka fokozaton hasítunk mostanában, és nagyon élvezzük. Szinte vita van azon, ki dolgozhat kicsit.

Röpke életjelként kb. ennyi, de jön az ősz, amit nagyon szeretek, kezdek hát végre magamhoz térni. És akkor jaj nektek, mert jövök vissza-